Bosszúállók
És hivatalosan is kezdetét veszi a szuperhősidény! A Bosszúállók az első fecske az idei filmes szezonban a szuperhősök kifogyhatatlan táborából, s afféle felvezetésnek tekinthető a nyári Batman-filmhez, Christopher Nolan sötét lovagjának utolsó nagy kalandjához, de az árnyékában még egy új Pókember-mozi is meghúzódik majd. A Bosszúállók ráadásul egyszerre négy szuperhős kalandjait kínálja, ebben a filmben ugyanis a Vasember, a hihetetlen Hulk, Thor és Amerika Kapitány vállvetve küzd a gonosz ellen. A bolygót a világvégétől megmenteni igyekvő csapat látványos akciókban és két és fél órán keresztül szórakoztatja a képregényfilmek rajongóit. A jól sikerült mozi ráadásul már a filmben folytatásért kiállt (a stáblista után van még egy zárójelenet), s ha a kasszáknál is a várakozásoknak megfelelően szerepel a Bosszúállók, akkor akár további részek is elképzelhetők lesznek. Márpedig a rajongók már most hozsannázzák a filmet, úgyhogy negatív meglepetés kevésbé várható. Az eddig főleg tévében utazó, s íróként már rég bizonyító Joss Whedon a rendezői székből dirigálta Rober Downey Jr.-t (Vasember), Chris Evanst (Amerika kapitány) és Chris Hemsworth-t (Thor), akik már önálló egész estés filmekben is eljátszották karaktereiket, míg Mark Ruffalo először játssza Hulkot. Mellettük feltűnik a manapság hollywoodi blockbusterekből kihagyhatatlan Scarlett Johansson és a feltörekvő Jeremy Renner is.
A két mesterlövész
A szkeccsfilm műfaj darabjai nem könnyen találnak utat a néző érdeklődéséhez, s ez nemcsak Magyarországon, de a világ más filmkedvelő országában is így van. Akadnak kivételek is, mint a szerelemről szóló városfilmek (Párizs, szeretlek!, New York I Love You), s népszerű volt a magyar filmrendezők 78-as busz köré font történetei is (Jött egy busz), de nem ritka az érdektelenség is a rövidfilmfüzérek iránt. Mintha a néző egységes történetet szívesebben nézne a pénzéért. A két mesterlövész ilyen értelemben dupla hibrid, mivel szkeccsfilm ugyan, de közös témája a hűtlenség, ráadásul szokatlan módon itt a főszerepet mindig ugyanaz a két művész játssza az egyes epizódokban. S ha még hozzátesszük, hogy ez egy vérbeli franciás alkotás, amiben a főszerepet a frissen Oscar-díjjal jutalmazott Jean Dujardin, a The Artist – A némafilmes sztárja alakítja, máris figyelemre méltóvá válik A két mesterlövész. Az egyes történetek a franciáktól elvárt módon a sikamlóstól a pajzánig terjednek, s ahogy az elvárható, mindez sok-sok humorral van átitatva. Érdekesség továbbá, hogy az egyik epizódot A némafilmes direktora, Michel Hancevicius készítette, s beült a rendezői székbe egy rész erejéig a színész, Jean Dujardin is.
Hasta la Vista!
Tavaly Montrealban nagy elérzékenyülést és sok nevetést váltott ki Geoffrey Enthoven vígjátéka, amely elsőre talán ijesztőnek hat, ám hamarosan igazi melegszívű feel good mozivá válik. Főszereplői testi sérült flamand jó barátok – egy majdnem vak, egy tolókocsiba kényszerült daganatos és egy lebénult tolókocsis –, akik szeretnék elveszíteni ártatlanságukat. A nagybetűs kalandra vállalkozva mikrobusszal szeretnének eljutni Spanyolország egyik, a fogyatékkal élőknek testi örömet kínáló bordélyába. A Hasta la Vista! képes arra, amire a mozgássérültekről szóló filmek csak a legritkább esetben: rövid idő elteltével nem a testi sérülteken, hanem velük nevetünk. Így minden ellenérzés és bizalmatlanság ellenére a film hamar elnyeri a néző szívét. S újra bebizonyosodik, hogy a nevetés csodákra képes. A Montreal filmfesztivál közönségtalálkozóján pedig az is kiderült, hogy a három főszereplő egyébként teljesen egészséges fiatalember, így pedig még rendkívüli színészi teljesítményük is megsüvegelendő: hitelességben ugyanis egy pillanatig sem szenved hiányt ez a melegszívű komédia.
Oslo, augusztus
Az Oslo, augusztus eredeti címe pontos időpont megjelöléssel (augusztus 31.) egy fiatalember egyetlen napjára koncentrál, bemutatva hétköznapi küzdelmeinek, egyéni sorstragédiájának apró részleteit. Az eseménytelenség filmjének is nevezhető lenne az Oslo, augusztus, mert a lassú sodrású, melankolikus képekből építkező film távol marad a nagy drámák szélsőséges érzelmi hullámvasútjától. Ebben az eseménytelenségben ugyanakkor egy ember, a főhős számára annál több minden történik, ugyanis lassan, de biztosan rájön arra, hogy nem találja a helyét a társadalomban. Látszólag értelmetlen a sodródása, hiszen jómódú családban él, környezetében mindenki megértően fogadja drogfüggését, illetve leszokását, barátai segítő jobbot nyújtatnának neki. Ő mégis elutasító mindennel és mindenkivel szemben, és akkor is a dolgok értelmetlenségét keresi, amikor az teljesen érthetetlennek tűnik. Az Oslo, augusztus állapotfilm, egy olyan társadalmi állapoté, amelyhez kísértetiesen hasonlókat írtak le a modernista szerzői filmesek az ötvenes években. Ott is a (felső)középosztály, az értelmiségiek identitásválsága, a jólét közepette felfoghatatlan sivárságérzet jelent meg a vásznon, s közülük is leginkább Antonioni filmjeit idézi meg a Szerzők című mozija után második játékfilmjét rendező Joachim Trier. A cannes-i filmfesztivál után most a hazai mozikban is gondolkozóba eshet a közönség.
