Negyvenéves a „múló divat”

Sebő Ferencnek nem kis szerepe volt abban, hogy a táncházmozgalom negyven éve elindult és mára intézményes keretek között működhet.

– Negyvenéves a táncházmozgalom, beindult a népzene szak a Zeneakadémián, több mint tíz éve sikerrel működik a Hagyományok Háza. Elégedett?
– Már önmagában siker, hogy negyven évig eljutottunk. Az eredményeknek lehet örülni, de a küszködést kezdhetjük elölről. Ha csak arra gondolok, mennyi pénzt vontak most el a Hagyományok Házától: nem maradt nagy mozgástér. Felbecsülhetetlen kincs, hogy legalább ez az egy intézmény létezik. Ha nem volna, mehetnénk vissza a mozgalom szintjére. Évtizedekig azt hallgattam, a táncház egy múló divat, ami hamarosan véget ér. Kíváncsi lennék, mit mondanak arra a múló divatra, ami negyven év után is tízezreket vonz egy nap alatt a táncháztalálkozóra. Az utolsó órában sikerült átmenteni a néphagyományt a városi kultúrába, de ez százötven éves történet, és nem mi voltunk az elsők. Vikár Bélától kezdve sokan tettek azért, hogy ide eljuthattunk.

– A kutatói munka eredménye mégis csak negyven éve jutott el a hétköznapi emberig.
– Amikor Lelkes Lajosék az első táncházat megtartották, az zártkörű volt. Az emberek kívülről nyomták az orrukat az üvegablakokhoz, hogy lássák, mi történik bent. Kérdeztük is, miért nem engedik be őket. Sallai Pista bácsi, aki a könyvtártudományi intézetben a főnököm volt, világosított fel a gyülekezési tilalomról. Ugyanakkor azt is mondta, Martin György is ezt az álláspontot képviselte, hogy az egész felesleges időpocsékolás akkor, ha a táncház nem válik mindenki előtt nyitottá. Elmentünk az FMH-ba, ahol szerencsémre Gyurkó volt az igazgató. Rögtön azt kérdezte: ez nem valami nacionalista dolog? Mondtam, nem, ezt én csinálom. Apróságokon múlt, hogy elsőre szabad utat kaptunk.

– A táncházmozgalom mégis inkább a tiltás–tűrés mezsgyéjén mozgott.
– Eleinte annyira lebecsülték, hogy nem is törődtek velünk. A hivatalosságokat lekötötte a könnyűzene, az akkora tömegeket vonzott, hogy minket szinte észre sem vettek. Eltelt így jó pár év, a táncházmozgalom pedig olyan hirtelen megerősödött, hogy már csak kapkodták a fejüket. Akkor nálunk is megjelentek a besúgók.

– Érezhető volt ez a hirtelen „odafigyelés”?
– A táncházakat nem üldözte senki, inkább az volt a jellemző, hogy lenézték. Nem a párt szállt ránk, hanem a hivatalos népzenei szakma. Igyekeztek úgy beállítani a jelenséget, mintha egyfajta múló értelmiségi hóbort volna. Később készült egy szociológiai vizsgálat, akkor sokak álla leesett: kiderült, hogy egy nyolcvanfős táncház teljes merítést jelent a különböző társadalmi rétegekből, a munkástól kezdve a diákon át az értelmiségig.

– A klasszikus zenészek részéről is erőteljes volt a lenézés. Most, hogy a Zeneakadémián is beindult a népzene szak, változott a helyzet?
– Most csend van. A tömegesség megvédi önmagát. A gyereknek is csak addig ciki, hogy néptáncra jár, amíg egyedül van vele az osztályban. Mihelyt sokan vannak, átbillen a mérleg.

– A társadalomban hol tart ma a népi kultúra elfogadottsága?
– Lényegesnek tartom, hogy lassan a negatív tartományból átlépünk a pozitív szintre. Bartóknak is 1907-ben azt mondták Székelyföldön: mi nem tudunk ilyet, mi nem vagyunk szegények. Ha bárkitől azt kérdezik, hol született, még ma sem azt mondja, hogy Alsógömörben, hanem hogy Miskolc mellett, mert szégyelli a falusi származását. Ez provinciális állapot, ezt egy egészséges ember nem érzi így, és ez a mozgalom tett valamit azért, hogy ez ne is így legyen. És tett a nyitottságért is. Mi ugyanis egyszerre kezdtük a székit és a méhkerékit. Meg is kaptuk mindkét oldalról: minek ide román zene, meg hogy akkor mi most vissza akarjuk foglalni Erdélyt? Pedig ezekről szó sem volt. Egyszerűen azért játszottuk, mert tetszett, és azért népszerű a mai napig, mert a mai fiataloknak is tetszik. Táncház sem azért van negyven éve, mert ezt valaki kitalálta és elterjesztette, hanem mert sokaknak, egyre többeknek tetszik.

– A népzene ihlette, mára viszont már önálló műfajjá váltak az énekelt versek, amelyek első apostola éppen a Sebő együttes volt. Ez is ekkora sikertörténet?
– Itt egy kis korrekcióval élnék. A verséneklés ugyanis előbb kezdődött nálam, mint a népzenével való ismerkedés. Legismertebb József Attila-dalaim, mint a Rejtelmek vagy A hetedik 1968-ban születtek, diáktársaim mulattatásának céljából. Viszont mégiscsak van összefüggés, mert József Attila verseiből ösztönösen azokat választottam ki, amelyek már eleve népdalokra íródtak, vagy legalábbis az énekelt vers műfaját képviselték. Ezért inkább azt lehetne mondani, hogy engem éppen az ő költészete segített a népdal közelébe. A hagyományok jobb megismerése aztán ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a népdal nem más, mint egy történeti műfaj, az énekelt vers túlélője. Így a népdalok visszavezettek engem a régi magyar költészethez is – például Tinódi, Balassi, Berzsenyi, Csokonai verseihez –, kulcsot adva kezembe a megszólaltatásukhoz.

– Mennyire tudott beépülni a magyar zenei életbe ez a műfaj?
– Ha azt vesszük, hogy a hatvanas évek végén azért selejteztek ki József Attila-dalaimmal a Ki mit tud? vetélkedőből, mert azt mondták, hogy ilyen műfaj nincs, akkor azért léptünk valamit előre. Abban, elismerem, igazuk volt, hogy ez se nem opera, se nem operett, se nem Schubert-dal. Azt viszont ők nem tudták, hogy ez egy történeti műfaj, a vers megszólalásának hajdan egyedüli formája, az „énekelt vers” felújítása, amolyan „revival”, ahogy a népzene esetében emlegetni szoktuk az életre keltett hagyományt.

– Más országokban is létezik az az „énekelt vers” kategória, amely elsősorban a népzenéhez nyúl zenei forrásért, vagy ez inkább magyar sajátosság?
– Ilyen eltökélten tudományos formájában, azt hiszem, mondhatjuk, hogy magyar sajátosság. Verseket másutt is énekelnek, legfeljebb nem nyúlnak olyan messzi múltba a válogatáskor. Én például egy drezdai német barátommal kezdtem először népdalokat énekelni gitárkísérettel az ötvenes évek végén, és ezeknek a 19. századi „népdaloknak” a szerzői mindig fel voltak tüntetve az énekeskönyvben. Mendelssohnnak például nem derogált népszerű dalt írni Heine versére Lorelei címen.

– A költészet napja mindig kiemelt szerepet kap önöknél. Idén hogy zajlott?
– Valóban nagy ünnep a mi műfajukban. Ilyenkor általában József Attila-dalokat játszunk a születésnap apropóján. Idén több helyen is megfordultunk. Kőbányán több száz iskolással énekeltük közösen a Rejtelmeket a művelődési ház előtti téren. Majd délután Nagykovácsiban, aztán este ismét Kőbányán a színházteremben tartottunk rendhagyó József Attila-estet. Számomra is meglepő módon olyan közönségfogadtatásban volt részünk, amihez hasonlót csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején éltem át. Attila időt állóan fogalmazott, ma is szívbemarkolóak a sorai.

– Ha most visszatekint az elmúlt négy évtizedre, biztosan azt mondja, hogy megérte feladni eredeti szakmáját, az építészetet. Akkor is ilyen egyértelműnek tűnt?
– Egyáltalán nem volt egyértelmű, mert az építészetet is nagyon szerettem. De utólag nincs mit megbánnom, hiszen mindazt, amit a Műegyetemen tanultam, zenészként jól tudtam hasznosítani. Ha az elmúlt negyven évet latra teszem, csak azt mondhatom, egy szavam se lehet, mert most már jól látszik, hogy olyasmivel töltöttem az időmet, ami nagyon sok embernek okozott örömet. Nem tudom, lehet-e ennél többet várni az élettől.