– Lapozgatós könyvek, szerepjáték, képregények: gondolom ezek adták meg a lökést, amikor pályát kellett választanod.
– Gyerek- és kamaszkoromban olvastam fantasy-regényeket, meg persze a Galaktikát. Akkoriban még létezett az Alfa magazin is, amiben voltak képregények, no meg ott voltak a Kockás, a Füles képregényei, ezeket nagyon szerettem. A szerepjátékot viszont csak egyszer próbáltam ki. Battonyán laktam, ahol nem volt munkalehetőség, ezért elköltöztem Szegedre is egy időre, és egészen mással foglalkoztam. Persze tudták az ismerősök, hogy rajzolgatok. Egy barátom hívta fel a figyelmemet 1996-ban arra, hogy létezik a M.A.G.U.S. nevű magyar szerepjáték, és biztatott, hogy érdemes lenne próbálkoznom a kiadóval. Fél éven keresztül rajzolgattam, mire összeállítottam egy portfóliót.
– Minden segítség nélkül belevágtál?
– Igen. Ezek egyébként még nem fantasy-rajzok voltak, inkább szürrealisták, Salvador Dalí hatására. Bevittem őket a kiadóba, és rögtön alkalmaztak. Később megszűnt a kiadó, de akkor már Érden, majd Budapesten éltem, és elkezdtem rajzfilmezni: a Varga Stúdióban dolgoztam a Mr. Bean rajzfilmsorozaton. Rengeteg grafikust foglalkoztattak ott, sokat tanultam a szakmáról. Később elmentem mindenféle cégekhez kiadványokat szerkeszteni. Évekig csináltam, de mellette újra elkezdtem az illusztrációval foglalkozni.
– Biztos sok reménybeli illusztrátor örülne, ha elárulnád, hogyan sikerült betörnöd az amerikai piacra.
– Elkezdtem küldözgetni a munkáimat. Először a Shadowrun című szerepjáték kiadójától kaptam munkát. Az art direktoruk azóta is mondja, hogy nem lehet véletlen a találkozás, annyira szeret velem dolgozni. Ez már adott valamilyen alapot ahhoz, hogy más kiadóknál is jelentkezzek. Ebben a szakmában sokszor hallasz kritikus hangokat, hogy valamelyik munkát ez vagy az a grafikus jobban meg tudta volna rajzolni, de aki nincs benne, az nem tudhatja, hogy itt nagyon sok mindennek kell egyszerre megfelelni: kezdve attól, hogy nagyon szigorúan kell tartani a határidőket. Nagyon sokan nem fogadják el a kritikákat sem, pedig alázatosnak kell lenned. Önmagában a rajztudás nem elég, ha meg akarsz felelni.
– Ezek szerint tudatos önmenedzselésre van szükség.
– Így van. Esetemben a másik áttörés az volt, amikor a D&D kiadójának készítettem rajzokat. A játéknak ma is 20 millió aktív felhasználója van a világon, online is játsszák, de sokan ugyanúgy dobókockával és az asztal mellett, ahogy az E.T. című filmben a gyerekek. A cég art direktorának, Jon Schindehette-nek van egy szakmai blogja, ahol szokott kiírni pályázatokat. Pár éve egy könyvborítót kellett megtervezni hat fordulón keresztül a kezdetlegesebb skiccektől kezdve a teljesen nyomdakész tervig. Belevágtam, aztán jöttek a visszajelzések. Tetszett neki például, ahogy a tanácsai alapján módosítottam a koncepciómon. Aztán 2009 karácsonyán ajándék gyanánt kaptam tőle egy levelet, amiben kért két munkát. Vicces volt, mert a megszólítás Jason volt, én meg visszaírtam, hogy ugyan nagyon örülnék ennek a munkának, de látom, hogy sajnos nem nekem szól. Erre azt válaszolta, hogy jaj, bocs. Írtam, hogy semmi baj, talán majd legközelebb, mire jött a válasz, hogy a név elírásáért elnézést kér, a munka tényleg az enyém. Nagyon nehéz egyébként náluk munkát kapni. Jon szokta is mondani, hogy másodjára nehezebb, mint először. Mindig versenyben kell lenni, folyamatosan bombázni kell őket.
– Ha nem dolgoznál külföldre is, itthon meg tudnál ebből élni?
– Csak szabadúszásból nem. Magyarországon nagyon rossz pénzt fizetnek fantasy illusztrációkért, én is a főállásom mellett készítem ezeket, például játékfejlesztő cégeknél dolgozom. Azok a grafikusok, akiket ismerek, és itthon megélnek, szinte kizárólag reklámgrafikával foglalkoznak, de a válságot ott is nagyon meg lehet érezni. A többek között az unicumos illusztrációkat is készítő Cserkuti Dávid jó barátom, vele szoktam néha együtt dolgozni, storyboardokat rajzolni, de ezeket a nagy nyilvánosság nem is látja.
– Nem ritka nálunk, hogy egy adott játékból vagy filmből vett részlet van a borítón, és nem egy illusztrátor munkája áll mögötte.
– Sajnos sokszor előfordul, hogy hazai kiadók, ha tehetik, inkább megveszik egy interneten talált külföldi kép jogdíját, pedig ezek nem is kötődnek az adott könyvhöz. De itthon nagyon kicsi a piac, és ők is abból gazdálkodnak, amijük van.
– Mennyire jogos, ha azt mondom, a fantasy-könyvekbe azért is kell illusztráció, mert szokás őket afféle gyerek- vagy kamaszirodalomként megbélyegezni?
– Van benne valami, bár ezek legtöbbször nem regények, hanem a játékokhoz kiadott kézikönyvek. Ugyanakkor ezen a téren is egészen más a hozzáállás Amerikában. Ott vannak olyan szerzők, mint Robert E. Howard (a moziból ismert Conan, a barbár figurájának megalkotója – Sz. I.), akiket klasszikusként tisztelnek. Nálunk viszont tényleg kicsit úgy kezelik, mint a gyerekirodalmat. De nincs ez másként például a képregényekkel vagy a rajzfilmekkel sem, pedig ott is léteznek nagyon igényes, komoly, mély mondanivalóval rendelkező alkotások.
– Nem érzed néha úgy, hogy ez a világ kicsit egysíkú: középkori környezet, törpék, orkok és varázslók, jobb esetben bögyös harcosnők ...
– Néha tényleg unalmas, de talán más stílusoknál, például a krimiknél sincs ez másként. És vannak olyan regények, amelyek képesek kitörni ebből a sémából. Például nagyon szeretem China Miéville regényeit, aki nagyon sok elemet gyúr egybe, steampunk, fantasy, valahogy egészen más látásmóddal rendelkezik. De természetesen nem csak fantasyt olvasok: nagyon érdekel a történelem, a régészet, a vallások, a pszichológia.
– Trónok harca?
– Szeretem. Az tetszik, hogy nagyon földhözragadt, életszagú. Nincsen benne csillogó varázslat, hiányoznak belőle az elkoptatott klisék. Olyan, mintha egy középkorban játszódó regényt olvasnánk, és sokszor csak rejtetten, a háttérben vannak ott azok az elemek, amelyeket a fantasykben megszokhattunk. A zsánerben eddig szokatlan módon kap szerepet a halál és a szexualitás, emiatt is mérföldkő a fantasy irodalomban.
– Hogy néz ki egy átlagos munkanapod?
– Nagyon változó. Az utóbbi hetekben megint csak itthon dolgozom, de előtte évekig főállásban voltam játékfejlesztő cégeknél. Akkoriban úgy nézett ki, hogy felkeltem reggel, beutaztam Budapestre, dolgoztam nyolc órát, hazajöttem, este gyerekfürdetés, és utána kezdtem el dolgozni a saját munkáimon, nem ritkán éjfélkor. Az elmúlt hónapokban általában négy órákat aludtam.
– Hogy néz ki egy adott munka, mondjuk a borítótervezés folyamata?
– Szigorú határidők vannak, ezek sokszor benne vannak a szerződésben is. Kapok egy leírást, ez sokszor egy részletes formanyomtatvány. Először kérnek egy vázlatot, általában megelégednek eggyel, de van, amikor többet is kell rögtön küldeni. Van, aki ebbe belerajzol és úgy küldi vissza. Színvázlatot nem igazán készítek, szeretek úgy dolgozni, hogy az elején még nyitva hagyom a lehetőségeket. Vázlatokat se nagyon szeretek készíteni, de muszáj. Ezért is szeretek Ricsivel dolgozni (Vass Richárd grafikus, szintén szerepel az antológiában – Sz. I.), mert ő megcsinálja a skicceket (nevet). Komolyra fordítva: nagyon szeretem a közös munkát, mert valahogy összeadódnak a dolgaink, inspiráljuk egymást. Talán nem véletlen, hogy bár mindketten neveztünk önálló illusztrációkkal is a Spectrumba, végül közös munkánkat válogatták be.
– Akkor az első lépés a ceruzarajz?
– Most már szinte csak digitálisan rajzolok. Régen készítettem ceruzavázlatokat, de mindig elromlott a szkennerem.
– Vannak fantasy-illusztrátorok, akik élő modelleket öltöztetnek be és fényképeznek. Mi a te módszered?
– Szoktam magamat fotózni, meg a feleségemet, de nyilván páncélruhába nem öltözünk be. Van több olyan amerikai művész egyébként, akik például beöltöznek a haverjaikkal rohamosztagosnak, amikor Star Wars borítót készítenek, mert van ilyen öltözékük otthon éppen. Valamelyikük meg is írta, hogy most kicsit meghízott és nehezen megy rá a jelmez.
– A könyvespolcodon rengeteg ismert fantasy-illusztrátor albuma sorakozik. Láttam például Boris Vallejo nevét ...
– Igen, a legelső albumom, amit a saját pénzemből vettem, tőle volt. Egyszer, még tizenévesen Budapestről utaztam haza, és Békéscsabán, ahol át kellett szállnom, inkább lekéstem a csatlakozást és elgyalogoltam jó pár kilométert egy utcai könyvárushoz, akinél meg lehetett vásárolni.
– Frank Frazetta?
– Nagyon nagy klasszikus. Az egész műfajt megreformálta, mikor a fantasy illusztrátorok közül elsőként kezdte olajjal vászonra festeni a képeit. Jellegzetes, ahogy képein nagy felületek kidolgozatlanok, sokat bíz a fantáziára. Gyakran pár óra alatt alkotott meg egy-egy festményt, ezért – és persze elképesztő rajztudása miatt – hihetetlenül nyersek, dinamikusak a munkái. Conan, a barbár mai külseje is neki köszönhető. Korábban egészen másként képzelték el, például szecessziós stílusban is megjelent, és Frazetta volt az első, aki olyan brutálisnak festette le, ahogyan ma ismerjük.
– Amerikában jó üzletnek számít a fantasy-kiadás?
– Úgy hallottam, hogy anyagilag már ott sem annyira megbecsültek az illusztrátorok, mint évekkel ezelőtt. De azért nem lehet összehasonlítani azzal, ami nálunk van. Nagyon jó iskolák működnek kint, használható tudást adnak át.
– Szoktak keresni pályakezdők tanácsért?
– Nem igazán. Nincs ennek nálunk túl nagy kultusza. Nekem a Boros-Szikszai páros gyerekkori kedvencem, példaképem. Miután elkezdtek az amerikai piacra dolgozni, találkoztak nagy emberekkel és részt vettek a San Diego-i Comic Con-on, tartottak erről egy beszámolót a kArton Galériában vetítéssel. A közönség talán nem állt több mint húsz főből, és azok is szinte mind szakmabeliek voltak. Ők azóta végleg kiköltöztek az Egyesült Államokba.
– És te nem akartál soha kiköltözni?
– Gondoltam rá, de most amúgy is váltani fogok. Meglátjuk.
– Mire váltasz?
– Elkezdek tetoválni.
– Régi álom?
– Igen, mindig érdekelt. Sokan mondogatták, hogy ezzel kéne foglalkoznom, de valahogy eddig nem jött össze. Volt, hogy bementem egy szalonba, de nem nagyon szerettek volna tanítgatni. Most viszont az egyik legelismertebb magyar tetoválóval, Sárközi Zsolttal kerültem kapcsolatba, akitől nagyon jó visszajelzéseket és biztatást kapok, és minden segítséget megad.
– Jobban meglehet élni a tetoválásból, mint a nemzetközileg is elismert illusztrációs munkáidból?
– Igen. Mondjuk, elkészítek egy könyvborítót egy magyar megrendelőnek, kapok pár tízezer forintot. Ha a borítón szereplő képet feltetoválom valaki hátára, a munkadíj ennek a többszöröse is lehet. De nem csak az anyagiak miatt érdekel a dolog: szeretem kipróbálni magam más területeken is.
