Ölték egymást a színházért

Akkora siker volt a Színházak Éjszakája, hogy végül szinte kudarcba fulladt.

A Múzeumok Éjszakájából kiindulva garantálni lehetett az érdeklődést, de a végeredmény talán még az előzetes várakozásokat is felülmúlta. Annyira, hogy ki lehet mondani azt is: kicsit elszámolták magukat a szervezők az első Színházak Éjszakájával kapcsolatban. Szombat este a fővárosi fenntartású budapesti színházak nyitott ajtókkal, kulisszatitkokkal, alkalmi produkciókkal és korábbi népszerű előadásaikkal várták a közönséget – illetve a közönségnek azt a részét, aki egyáltalán befért valamelyik programra.

Akárcsak a Gombold újra 2.0 divatbemutatóján, ahol már délután öt óra körül sem lehetett megközelíteni a helyszínt, pedig a Millenáris nem az a kimondottan aprócska, meghitt kis sarok. Megfordulhat az ember fejében, hogy a program az ingyenesség miatt is vonzott ekkora közönséget, de ez a magyarázat rögtön kútba esik, ha arra gondolunk, hogy a Színházak Éjszakája egyáltalán nem volt ingyenes, szombat este mégis ugyanazt találtuk a belvárosi teátrumokban, mint a Millenárison: szabályos emberölés folyt, ekkor már nem a jegyekért, hiszen azokat az utolsó darabig eladták, hanem csupán a bejutásért. A Katona József Színház Kamrája előtt a következő utca sarkáig állt a tömött sor, az Örkény Színház bejáratánál az árkádok alatt szorongtak az emberek, a Radnóti Színház előcsarnokában levegőt kapni sem lehetett, nem hogy megmozdulni.

A legtöbb színházban volt előadás is ezen az estén: külön erre az alkalomra készült performansz, vagy valamelyik népszerű darab ismétlése, de a színházak auláiban és a bejáratnál egyáltalán nem látszott meg annak a színházteremnyi embernek a hiánya, akiket sikerült bent elhelyezni, mert nagyjából még kétszer annyian szerettek volna bejutni valamilyen programra.

A legjobban valószínűleg azok jártak, akik félredobták a műsorfüzetet, és minden izgalmasnak hangzó, előre kiszemelt attrakcióról lemondva spontán kezdtek el barangolni, hátha beleütköznek valami olyan eseménybe, ahol elférnek, és látnak-hallanak is valamit. Mi az Örkény Színházban kezdtük az estét, ahol a színház fiatal művészei énekeltek kávéházi színpadon, zongora-és gitárkísérettel, a századelő slágereitől Red Hot Chili Peppers-szám magyar feldolgozásáig sok minden előfordult a repertoáron. Az előcsarnokban a színészek árulták a jegyeket, a nagyszínpadon pedig fényképek készültek a jelentkezőkről a 2010-es POSZT többszörös nyertese, a Kasimir és Karoline című előadás jelmezbe öltözött szereplőivel, Szandtner Annával, Csuja Imrével és Polgár Csabával.

Közben a Katona József Színházban Kiss Eszter irodalmi műsora ment: ide már csak a fejünket sikerült bejuttatnunk az ajtórésen át, hogy meghallgassuk, mit mesél a tanárnős jelmezbe öltözött színésznő Vajda Jánosról és a szerelméről, Gináról, akit Esterházy Miklós szeretőjének nevelt a mostohaanyja, mégis egy orosz cirkusztulajdonos műlovarnő-feleségeként végezte, végül egy bécsi közkórházban halt meg szegényen és elfeledve. Voltaképpen csak egy átlag feletti irodalomóra volt ez az előadás, ennek ellenére a csilláron is csüggtek a nézők.

A szomszédos Katona Kamrában kevésbé jártunk jól, itt ugyanis öt perces váltásokban nézhetett a közönség „Színházi Peepshow-t”: a nézők kis ablakokon keresztül figyelték a színészeket, a jöttünkkor éppen Arthur Schnitzler és Adele Sandrock színésznő levelezéséből hallhattunk részleteket, a takarásból, miután a közönségnek fenntartott helyekre képtelenek voltak bejuttatni minket a kilométeres sorok miatt.

Ez persze nem a színházak hibája, és nem is biztos, hogy előre lehetett látni ezt az emberáradatot. Voltak teátrumok, akik lelkiismeretesen regisztráltattak, és a honlapjukon már a Színházak Éjszakája kezdete előtt jelezték, hogy bizonyos programjaik beteltek. Arról már nem ők tehettek, hogy a közönség úgy gondolta: ha ezekre nem is, majd valamilyen más produkcióra mégiscsak bejutnak, ha már egyszer vettek belépőt. És igazuk is volt valamilyen értelemben, mert szinte mindig történt valami a színházakban a kiscsoportos programokon kívül is: zenés műsorok, sört csapoló vagy jegyet árusító színészek, már ha sikerült hozzáférnünk valamelyikhez.

Végül még bejutottunk egy Szellemvasútnak nevezett kulisszák mögötti idegenvezetésre az Örkény Színházban is. Ez volt talán a legkedvesebb dolog ezen az estén, a színészek mini-jeleneteket játszottak a saját backstage-életterükben: Csuja Imre Babitsot szavalt az öltözőben, Pogány Judit asztal alatt dudorászó sötétben látó tündér volt, láthattuk búsulni Budapest utolsó dohányzó színészét – mielőtt a mai nappal hivatalosan bezár a dohányzóhelyiség – és azt is, hol szokott szunyókálni a színház igazgatója, Mácsai Pál.

A tumultus és a rengeteg várakozás után némi felülüdülést jelentett az utolsó körünk a Radnóti Színházban. Nem mintha itt meg lehetett volna mozdulni az előcsarnokban, mert éppen Kováts Adél tartott színházi sminkbemutatót, felvillantva néhány fogást, amivel a sminkesek segítenek a színésznek, hogy tényleg más-más ember lehessen minden előadásban.

A színházteremben viszont legalább a földre le tudtunk ülni, hogy belenézzünk Szervét Tibor egyszemélyes produkciójába. Ezen az estén életvezetési tanácsokat adott az önként jelentkező nézőknek, és közben sok mindent elárult magáról is: mesélt arról, hogyan küzdi le az indulatait, hogyan szokott le a cigarettáról, és hogy mit kezd a lámpalázzal. A közönségének napi húsz perces önvizsgálatot tanácsolt, amikor ki-ki szembesítheti magát a legutóbbi igazságtalan vagy hisztérikus húzásával. A lámpalázra pedig népszerűtlen, de hatásos receptje van: tudni kell, és el fog múlni.