Titanic: végzetes víziók az elidegenedésről

Egyre inkább érzelmek nélküli világban élünk, menekülni lehetetlen. Julian Roman Pölsler filmje, A fal a félidőhöz érkezett Titanic nemzetközi filmfesztivál egyik különösen várt vetítése volt.

– Különleges tartalmat adott a hatvanas években az elszigeteltség témakörének a vasfüggönnyel kettéválasztott Európa, a feldarabolt Németország és a hidegháború. De milyen jelentéssel bír 2012-ben önmagában A fal?
– Úgy gondolom, hogy manapság egyre inkább érzelmek nélküli világban élünk. És ha valaki ilyen módon izolált a világban, akkor csak magára számíthat. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy világszerte egyre több ember él elszigeteltségben. Marlen Haushofer regényíró már a hatvanas években is erről beszélt. Azt akartam megmutatni a filmemben, hogy a változást magunkban kell elkezdeni. A fal az emberek között húzódó láthatatlan válaszfalat jelképezi, ami miatt képtelenek vagyunk egymást elérni.

„Nem akartam sci-fit készíteni, sokkal inkább pszichológiai drámát,
ami a lelkünk túléléséről szól”

Fotó: Székelyhidi Balázs

– Miért egy ötven évvel ezelőtt született regény alapján nyúlt az elszigetelődés témájához?
– A regényt 1986-ban vettem először a kezembe, és annyira magával ragadott, hogy egyetlen éjszaka alatt elolvastam. Rögtön úgy éreztem, hogy filmet kell készítenem belőle, akkor azonban több akadálya volt a rendezésnek. 2003-ban sikerült megszereznem a megfilmesítés jogait, és francia filmesekkel elkezdtünk dolgozni a forgatókönyvön. Német nyelvterületen nagyon ismert regényről van szó, de nem tudtam, hogy a határokon kívül hogyan fogadják az alapanyagot. A berlini Ökumenikus zsűri díj azt mutatja, hogy végül sikerült a regény egyetemes mondanivalóját a vásznon is megjeleníteni.


– Filmre kellett vinnie az ábrázolhatatlant: ami regényben működik, a vásznon gyakran kudarcot vall. Milyen ötlete volt ennek feloldására?
– Nem akartam sci-fit készíteni, sokkal inkább pszichológiai drámát, ami a lelkünk túléléséről szól. A fal a regényben érzékletesen, hideg üvegfelületnek van leírva, és valami hasonlót nekem is láttatnom kellett a kezdeti konfrontáció magyarázatául, de aztán egyre inkább kézzel foghatatlanná tettem, és igyekeztem időtlenné alakítani a cselekményt. Ezért van például az egyik jelenetben az idős pár is, akik a megakadt pillanatot jelenítik meg. Ami magát a falat illeti, tudtam, hogy nem képi, hanem hangi ábrázolást akarok. Egyszer a barátaim mesélték, hogy a Föld sugárzásának van hangja, amit úgy kell elképzelni, mint egy elektromagnetikus mezőt. Amikor meghallottam laboratóriumi keretek között, rögtön tudtam, hogy ezt keresem.

– A film egyetlen szereplőre van építve. Hogy esett a választása Martina Gedeckerre?
– Nagy fejtörést okozott a megfelelő színésznő kiválasztása. Ráadásul Martina a felkérés idején épp Szabó István Az ajtó című filmjét készült forgatni. Furcsa volt, mert már élő szerződésünk volt, amikor jelezte, hogy szeretne részt venni egy másik forgatáson, ami nagyon fontos lenne számára a rendező személye miatt. Először nem nagyon tetszett a dolog, de amikor elmondta, hogy Szabó Istvánról van szó, rögtön beleegyeztem.

Julian Roman Pölsler első filmjével, A fallal ugyan közel kerül a közép-ázsiai filmekből ismert
szent és mély magány élményének bemutatásához – a történet Alsó-Ausztria alpesi csúcsai
közé, láthatatlan fallal völgyei közé zárt hősnőjének megvan erre az esélye −, ám a sorvezető
Marlen Haushofer osztrák írónő sci-fije, amely szereplőjének nem annyira a lelki elmélyülését,
inkább a túlélési esélyeit latolgatja. A párhuzamos dimenzióba csöppent hős hamar feltalálja
magát: krumplit termeszt, gyümölcsöt szed, vadászik, kaszál, naplót vezet, legfőbb társasága
egy kutya – mellette két macska és egy tehén −, végül pedig embert öl.

– A fal időkezelése sokban emlékeztet a hetvenes évekbeli német új filmre, Werner Herzog korai alkotásaira, az időkezelés dramaturgiája pedig a francia új hullám kedvelt módszerét idézi fel bennem. Honnan merített inspirációt a rendezéshez?
– Többek között Herzog-filmeken nőttem fel, de nem német filmek inspiráltak. Sokkal inkább Federico Fellini és Ingmar Bergman hatottak rám. A történetet nem időrendben akartam elmesélni. A film egésze visszatekintés, amelyet keretbe foglalnak a feljegyzések. Amikor a főszereplő ebbe az izolált helyzetbe kerül, papírt ragad, mert – ahogy fogalmaz – különben megőrülne. Amikor viszont a film végén elfogy a papír, azt mondja, ezzel nem ér véget az élet. Fejlődik, lélekkutatása sikeres. A keretes szerkesztés közben is ugrálunk az időben, hogy ne váljon unalmassá a lélekdráma.

– A filmben többször meghökkentő képi ábrázolás sokkolja a nézőt, egyszer egy bika születését, majd a mészárlás véres képsorait látjuk. Ezekre miért volt szükség?
– A koncepció része volt ez is. A filmem egy körforgás folyamatát ábrázolja. Ha születést látunk, utána halál következik. Az élet ciklikusságát akartam kifejezni. Emellett pedig utaltam a regény egyik eredeti témájára is; a nyolcvanas években ezt a művet a feminista mozgalom a zászlajára tűzte. A filmben a férfiak meghalnak, a nők, az anyák életben maradnak. Az anyaság a tisztaság szimbólumaként volt fontos, és bár az egyenjogúsági kérdések ma már nem annyira élesek, mint évtizedekkel ezelőtt, azért ezt a motívumot is megjelenítettem a filmben.