Ufók és románcok között

A hét bemutatói a hollywoodi szuperprodukciók jegyében telnek: akár akcióra, akár románcra vágyunk, jók az esélyek a friss premierek között. De itt van a Magyarország 2011 is.

Csatahajó

Az amerikai haditengerészet ufókat talál az óceán közepén, akiknek szándéka természetesen ellenséges, így megkezdődik a vég nélküli és szuperlátványos háború ember és földönkívüli között. A pályáját a Ronda üggyel indító, s közben Hancockkal, A királysággal és Az Amazonas kincsével pallérozódott rendező, Peter Berg pontosan tudja, hogy ezt a papírszalvéta-terjedelmű történetet hogyan bontsa ki a vásznon két órában, és ránézésre olyan 200 millió dollárból. Az akcióorgiában a fegyveresek sokat lőnek, nagy károkat okoznak, a földönkívüliek monumentálisak, a trükkösök pedig fáradhatatlanul dolgoztak. Ráadásul a mozi igazán kímélő az agytekervényekre nézve, igaz olyan filmről van szó, amely az 1931-ben kitalált Milton Bradley-játékon, a Torpedón alapul. S ha még ez sem lenne elég, akkor ott van nekünk a mozivásznon ebben a filmben debütáló Rihanna is.

Torrente 4

1998-ban indult világhódító útjára Torrente, a törvény kétbalkeze, egy pofátlan és aberrált zsaru, aki saját világa és törvénye szerint intézte ügyes-bajos dolgait. Tizennégy évvel később már a negyedik rész készült az egyre jobban kifáradó szériában, amely a vígjátéksága ellenére 3D-ben is élvezhető. Az évek során Torrente egyre primkóbb lett, de ez nem befolyásolta a közönség lelkesedését, hiszen a karakter és a film éltető eleme éppen ez a meglehetősen alacsony színvonalú, alpári humor. Még Magyarországon is komoly kultusza alakult ki a Torrente filmeknek, dacára annak hogy nálunk a negyedik lesz az első darab, amelyet moziban is bemutatnak. Ebben a részben Torrente egy elfuserált ügy végén börtönbe kerül, s a cellaélet túlélése mellett az igazság kiderítése lehet az egyetlen célja. Aki a szaros, fingós, szexuálisan túlfűtött humort szereti, ebben a filmben sem fog csalódni. A rendező–forgatókönyvíró–főszereplő Santiago Segura sosem volt ennyire bunkó.

Magyarország 2011

A címből is ítélve: a Tarr Béla producerségével készült, tizenegy magyar rendező által készített szkeccsfilm egyfajta látleletet kíván adni az országról. A kép azonban egyoldalú, torz, az alkotók látleletet leginkább önmagukról adnak, és arról, miért is kerüli a néző a hazai szerzői filmek többségét. Kocsis Ágnes epizódja – bár nem minden modorosság nélküli – legalább megugorja a lécet: azt az abszurd, lehetséges helyzetet mutatja meg, hogy egy hajléktalan asszony saját embersége és a hatályos jogszabályok miatt rács mögé kerülhet. A magyar művészfilmes közhelygyűjteményből álló műről korábbi kritikánk itt olvasható.

Szerencsecsillag

Amikor Scott Hicks elkészítette 1996-ban a Ragyogj! című remeket, majd ezt három évre rá megtoldotta a Hó hull a cédrusra című mozival, azt hittem, a következő két évtizedre a kultrendezői státust kibérli magának az ugandai születésű ausztrál direktor. Aztán mégsem úgy alakult a dolog, nagy szünetek, dokumentumfilmek következtek a pályaműben, s csak reménykedni lehet, hogy a Szerencsecsillag szó szerint értendő pozitív változást hoz a munkásságában. A roppantmód romantikusra hangszerelt történetben egy iraki tengerészgyalogos a háború után is azt a lányt keresi, akinek képe megvédte őt a háborús szörnyűségektől. A gyermekét egyedül nevelő nőre ugyan rátalál, de valódi szándékát nem árulja el, s inkább folyamatosan, egyre jobban részt vesz az anya és csemetéje életében.

Mocsokváros utcáin

Az Amerikai pite és az Egy fiúról alkotója, Paul Weitz filmvászonra vitte Nick Flynn életrajzi történetét, amely kedvéért újfent a taxi volánja mögé ültette Robert De Nirót – tulajdonképpen ebben az egy mondatban összefoglalható, mi érdekes a Mocsokváros utcáiban. Ugyanis néhány valóban hatásos, kivételesen nem hatásvadász jelenettől eltekintve a Mocsokváros maga a dögunalom, közhelygyűjtemény. Érdekelne Nick Flynn regénye: vajon már az eredeti alapanyag is ilyen volt, vagy inkább a hollywoodi gyártósoron, a forgatókönyvírás folyamán szabadult meg a történet mindattól, ami tényleg izgalmassá tehetné. Hogyan lehet tizennyolc év szünet után helyreállítani az apa–fiú kapcsolatot, kimászni a hajléktalanság csapdájából, leszokni a crackről és mindeközben megírni a nagy regényt? A harc, a küzdelem, az erőfeszítés ábrázolása csak jelzésszerűen található meg a filmben, e helyett van sztorizgatás, könnyfakasztás és bumfordi humor, elnagyolt vagy éppen halvány karakterekkel.

Severn, gyermekeink hangja

Európában évente százezer gyermek hal meg a környezeti tényezők által okozott betegségekben, kutatások szerint a rákos megbetegedések 70 százaléka a környezethez kapcsolható. A biogazdálkodás nem hóbort, a kemikáliák valóban rákkeltők, még ha ezt az élelmiszer-ipari lobbi igyekszik is eltussolni – állította Jean-Paul Jaud Vigyázat, ehető! című korábbi dokumentumfilmje. A mostani ezt a témát viszi tovább, amely reményt keltően érett gondolkodású fiatalokat állít főszerepbe. Politikai és gazdasági döntéshozók figyelmébe melegen ajánljuk ezt a filmet, és természetesen mindazoknak, akik felelősséget éreznek önmaguk és gyermekeik jövője iránt.