Hajnali négykor csörög a vekker az alsósófalvi bányásznál, ha állatok is vannak otthon. A lónak, tehénnek és juhoknak ugyanis enniük-inniuk kell, mielőtt a gazda a munkahelyére indul. Az autóbusz öt óra tíz perckor érkezik a korcsmával egybeépült bolt elé, hogy aztán a felsősófalviakat is összeszedve megérkezzen a bánya irodaépületének főbejárata elé. Átöltözés után kiadják azokat a fejre szerelhető lámpákat, amelyek jó esetben nyolc órát is kibírnak; majd fél hatkor elkezdődik a „szólongatás”: a bányamester névsort olvas, és kiosztja, hogy aznap kinek melyik szintre kell mennie. Régen közös ima is volt, amelyet a rangidős bányász mondott el hangosan, hogy a többiek utánamormolhassák. Így fejezte be a fohászt: „Segíts, Uram, hogy bejövetelünkben és kimenetelünkben sérelem nélkül maradhassunk, súlyos munkánk által tenéked szolgálhassunk! Könyörgünk, hogy akiket ép erőben, épségben a föld színén megtartottál, atyai karjaiddal a mélységben is kormányozni méltóztassál.” Ez a szokás mára kikopott a reggeli repertoárból, a bányászhimnusz viszont nem változott, ma is így kezdődik: „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete…”
Újra buszozás következik, de most már a föld alá: a szintek katonás rendben sorakoznak pontosan egymás alatt: tizenkét méteres belmagasságú, húsz méter széles és kétszáz méter hosszú terem alatt húsz méter só, majd újabb terem, és a pillérek is precízen egymás alá kerülnek, hogy a tehertartásuk a maximális legyen. A bányászok ma már háromszáztíz méter mélyről szedik ki a húszmillió éves ásványt, régvolt tengerek lerakódott sókészletét. Van itt belőle elég: ha csak itt bányásznának sót a világban, akkor is elég lenne hetven évre.
Lent hatalmas gépekkel folyik a munka: korábban akkora darabokra kellett szétvágni a homlokrakodókat és a teherautókat, hogy a géprészek beférjenek a keskeny liftaknába. Lent aztán újra összehegesztették őket, de a tető már soha többé nem került fel, hiszen a bányában nem kell esőtől tartani. Ma már nincs munkája a hegesztőnek, hiszen spirál alakú alagút vezet le a mélybe, így le lehet gurulni a járművel.
A munkások két méter hosszú lyukakat fúrnak sűrűn egymás mellé a sóba, ezt műtrágyával töltik meg, és gyutacs kerül a végére. Lefojtják a robbanószert, és a robbantást úgy időzítik, hogy a felülről érkező roppant tömeg minél jobban összetörje az alsót. Ekkor jön el a homlokrakodók ideje: telepakolják a teherautókat, amelyek terhüket rácsra ürítik. Ezután következik a legkeményebb munka: a bányász rááll a rácsra, és a túl nagy sódarabokat hatalmas vasbottal vagy ütvefúróval szétveri, hogy azok belehulljanak a lifthez vezető aknába. Persze a robbanás után még rengeteg a dolog: motoros fűrészhez hasonló gyémántfejű eszközzel simára vágják a padlót, hiszen később ezen fognak járni a járművek. A bányászok vascsákánnyal és feszítővassal „lekopogózzák” a plafont, hogy a meglazult darabok később ne okozhassanak balesetet. Ki kell alakítani a szellőzőnyílások bonyolult rendszerét, hogy kellő mennyiségű levegő legyen a munkához, és a robbanás füstje is hamar tudjon távozni. Folyamatosan ügyelni kell arra is, hogy minél kevesebb víz kerüljön be, mert az a só legnagyobb ellensége. Ennek ellenére csodákra képes: ha a bányászok beledobnak egy törött kalapácsnyelet, hetek-hónapok múlva gyönyörű, átlátszó sókristály rakódik le rá. A szerencsések néha a lerobbantott só között is találnak több millió éve megkövült csigákat, kagylókat – majdnem minden bányászcsalád őriz ilyet otthon.
