A tüskés hajú, fiatalos és enyhén flegmatikus, pakisztáni származású brit szerzőhöz azért ragaszkodtunk, mert az első magyarországi Hay Fesztivál íróvendégei közül ő az egyik leginkább megközelíthető a magyar közönség számára. Két kötete is megjelent magyarul, az egyik A kültelki Buddha, a másik pedig az Intimitás. A kettő együtt jól körülhatárolható szerzővé teszi Hanif Kureishit a magyar olvasó számára is, a forgatókönyveiből készült filmek között pedig több közismert alkotás is akad.
Kisebbségi lét és szexualitás – ez az a két dolog, ami a legjobban foglalkoztatja a szerzőt, de ez talán azok számára sem újdonság, akik nem olvasták a köteteit, de annak idején (vagy később) megnézték Az én szép kis mosodám (My Beautiful Laundrette, 1985) című filmet, amelynek Kureishi írta a forgatókönyvét. Bár a forgatókönyv Oscar-jelölést is kapott, Hanif Kureishi nem nagyon tudott mit kezdeni magával a filmbemutatókon. Ilyenkor csak egyik lábáról a másikra állt, és úgy érezte, nincs keresnivalója, az ő munkája véget ért.
Ma már határozottan állítja: az ő dolga a négy fal között ülni és írni. Csak így érzi jól magát, és tényleg választotta az irodalmat. Kezdetben úgy tűnt, akár el is indulhatna Hollywood felé, de inkább szeretett volna a kortárs valóság talaján maradni. Egyszer megpróbálkozott rendezéssel is, saját forgatókönyvét vitte vászonra, így született a London megöl engem (London kills me) című film. – Megpróbáltam, de nem ment – emlékszik vissza erre az egyetlen rendezésre. – Számos barátom van, aki tehetséges rendező, sok pénzből forgat kiváló színészekkel, és boldogul a reflektorfényben, de én nem vagyok ilyen, nem felel meg hozzá a temperamentumom.
Talán nem is csoda, ha ezt nem látta be rögtön, hiszen Az én szép kis mosodám premierje után érezhetően meglegyintette a filmes siker szele. A mozi akkortájt hallatlanul provokatívnak számított azzal, ahogy felvillantotta egy pakisztáni bevándorló és egy volt szkinhed homoszexuális viszonyát. Ma már közel sem lenne akkora dobás ugyanez a forgatókönyv, de Hanif Kureishi azt mondja: új filmet sem írna erről a témáról, bár napjainkig foglalkozik forgatókönyvírással is, és azóta több művét adaptálták filmre.
– A vallás, a származás, a kisebbségekre nehezedő nyomás központi probléma ma is, de talán nem én vagyok a legjobb ember arra, hogy egy ilyen filmet megcsináljak. Olyasvalaki lenne alkalmas rá, aki most huszonöt éves. Ahhoz, hogy valaki meg akarja változtatni a világot, és provokatív alkotást hozzon létre, amilyet még senki nem csinált azelőtt, fiatalnak kell lenni. Még dolgozom, írok, de én már nem vagyok provokatőr – mondja Kureishi. Ezért a bölcs felismerésért, amely sajnos nem mindenkinek adatik meg a művészvilágban, jár neki egy pluszpont. És adja magát az a kérdés is: muszáj-e provokatívnak lenni ahhoz, hogy fontos dolgokat kimondjunk. Az író szerint nem feltétlenül, de ha olyasmit mond az ember, ami fontos, akkor lehet, hogy első látásra provokatívnak tűnik majd. – A dolgok nagyon veszélyesek lehetnek, ha először mondjuk ki őket. A Lady Chatterley szeretője például nagyon-nagyon provokatív. De valójában a szerelemről szól – teszi hozzá.
Mialatt a Hay Fesztiválon néztük-hallgattuk, folytonosan a legkülönbözőbb szerzőkre és művekre hivatkozott, ahogy önéletrajzi ihletésű regénye, A kültelki Buddha indiai származású tinédzser főhőse is könyvekkel és zenével teremt magának a reménytelen külváros helyett egy másik univerzumot, a háttérben persze ott vannak a kortárs hatások is, akkoriban például a hippimozgalom. Képünkön látszik, hogy az író most is egy olyan gyűrűt visel, amely az Alice Csodaországban nyulát ábrázolja. A sokszor újraértelmezett nyúlmotívum önmagában is megérne egy misét, de a nyúlon túlról most legyen elég annyi, hogy Lewis Carroll szürreális világához nagyon vonzódtak a hippik is, és sok alkotót megihletett a nyúl üregébe való leszállás.
Dacára annak, hogy Kureishi regénye sem fest szívderítő képet ifjúkora Angliájáról, az író soha nem készült továbbállni. – Nagy-Britanniában van a helyem, mert Nagy-Britanniáról akarok írni. Az utcáról, a vallásról, a bevándorlásról. Mindig ezzel a kortárs valósággal szerettem volna foglalkozni, és ehhez benne kellett élnem. London karakterei, történelme, a hely egésze jelent nekem inspirációt, érdekelnek a mindennapjai. Például a kávéházamban, ahová naponta járok, három magyar pincér dolgozik. Budapestiek. Nekem borzasztóan érdekes az is, hogy ők miért kötöttek ki Londonban, éppen ebben a kávéházban. Beszélgetek velük, tanulok tőlük – meséli Kureishi. Ő maga „pakisztáni angolként” hisz abban, hogy a kettős identitásból kreatív keveréket is létre lehet hozni.
