Amikor az apáca menti meg az úttörőhagyatékot

Ha létezne Magyarországon komolyan vehető szellemi környezetvédelem, akkor Tolna megye jó része eséllyel pályázna az irodalmi nemzeti park státuszára. Hagyományőrzés, kreatív útkeresés és a leszakadó vidék csendes túlélőharca.

A Kölesden töltött két nap után egyvalamit biztosan ki lehet jelenteni: hatóságilag kellene kirendelni minden faluba egy Julcsi nénit. Vendéglátónk, a kölesdi Stengeli Andrásné a legtündéribb üzletasszony, akivel találkoztam. Julcsi néni nyugdíjas fejjel döntött úgy, túl a hatvanon, hogy vállalkozó lesz. Ma két élelmiszerbolt, saját péküzem, gazdabolt és egy takaros panzió tartozik többek között a birodalmához. Az ő elszántságának köszönhetően született újjá az egykori malom gyönyörű iparépülete, lett emlékszobája a település ismert népdalénekesének, és ezzel a tettvággyal kel továbbra is minden nap reggel hatkor, nyolcvan felett is.

Ez a vállalkozókedv, úgy tűnik, csendben fertőz. Kölesdtől nem messze, Borjádon áll egy különös építmény, a söréttorony. A magas épület a felszín alatt egy mély kútban folytatódik, miután a sörétgolyók készítése valójában a gravitáció leleményes munkába fogásával történik: a torony felső szintjén lévő tégelyből a megolvasztott ólomötvözetet csepegtetik, a cseppek lehullva a felületi feszültségtől gömb alakot vesznek fel, majd kihűlve megszilárdulnak. Ezt a tornyot újította fel egy vállalkozófamília – munkás hétköznapjaikról és a gazdálkodás küzdelmeiről az anyuka derűs blogon osztja meg a szélesebb nyilvánossággal. Terveik szerint vendégcsalogató látványossággá kívánják fejleszteni a komplexumot, ugyanakkor egyfajta helytörténeti gyűjtemény is helyet kapna a toronyban.

Tekintse meg Bérczessy Gergely képeit:

A múlt erővonalai végül Sárszentlőrinc-Úzdon futnak össze: történelem, irodalom és a vidéki oktatás történetének küzdelmes évtizedei találkoznak annak az egykorvolt iskolaépületnek a falai között, ahol Renkecz József tanító gyűjteménye várja jobb sorsát. Az emberben egy pillanatra azért felmerül a gonoszkodó kérdés: kikből is áll egy iskolamúzeum célközönsége, hiszen viszonylag kevesen vannak, akiknek a szíve a vegytiszta szeretet érzésétől lágyul el, ha a közoktatás helyszínei kerülnek szóba. De szerencsére nem kell Stockholm-szindrómásnak lenni ahhoz, hogy élvezzük Józsi bácsi kalauzolását: meghökkentő egyben látni több évtizednyi fejtágítás és tanító-nevelő célzatú dörgedelem tárgyi emlékeit.

Az úzdi iskolamúzeum falai egyfajta történelmi lepárlóként is működnek, ott sűrűsödik benne a huszadik századi magyar múlt. Valaha a Fördős család kúriája volt, akiknek alakját Mészöly Miklós is megörökítette, bár Józsi bácsi szerint túlzás, hogy csak a mulatozással törődtek volna, igaz, rögtön el is meséli, hogy a nemes ősök időnként meztelenre vetkőzve tobzódtak, miközben a cigány elhúzta a nótájukat. Az egykori iskolaigazgató a mai napig jó viszonyt ápol a famíliával, emlékszobát is rendezett be nekik, amit persze pedagógiai célokra is használt, hiszen így nem kellett sokat magyarázni a gyerekeknek, hogyan éltek egykor a dzsentrik. Szó volt egyébként arról is, hogy a Fördősök visszavásárolják az egykori családi fészket, Józsi bácsival együtt, de bánatára ez nem valósult meg. Így viszont ma az a faramuci helyzet állt elő, hogy létezik Tolnában egy magángyűjtemény, amelynek egyediségére többen, köztük a Petőfi Irodalmi Múzeum korábbi igazgatója is felhívták már a figyelmet, de egyelőre senki se tudja, mi lesz a sorsa, ha Renckecz József már nem tud törődni vele. Egy biztos, a gyűjtemény tényleg meggyőző, már csak a mennyiséget tekintve is. Múzeumként viszont még kíván némi munkát. Kidolgozott koncepciót, átgondolt rendezést, de ez nem a gyűjtemény megálmodóját minősíti, a segítő kéz és az anyagi ráfordítás hiányzik. Pedig a világ minden tájáról érkeznek látogatók, nem csak Magyarországról, az európai országok mellett még kanadai, sőt Srí Lanka-i érdeklődők is felkeresték Úzdot a gyűjteményért.

A gyűjtemény értékét jelzi, hogy a régi négyosztályos iskolaterem berendezési tárgyait – elsősorban a helyi evangélikus iskola egykori padjait – a fővárosi Evangélikus Országos Múzeum is kölcsönkérte. A terembe lépve Móra Ferenc és Móricz világában érezheti magát a látogató. A sár miatt hordott egyszerű faklumpák látványa, a sarokban álló kályha és a tintatartóval felszerelt méretes fapadok egy olyan hőskorba kalauzolnak vissza, ahonnan a digitális tábla, a kakaóbiztos számítógépek és a mobillal rögzített tanárverések világa lényegében értelmezhetetlen. A helyi hősök kultuszát is igyekszik ápolni Renkecz úr, ráadásul neki megadatott, hogy Illyés Gyulát és Lázár Ervint személyesen is jól ismerje. Lázárról mint a „mi fiunkról” beszél, aki jópofa és szabadszájú beszólásaival vonult be a helyi emlékezetbe, nekünk is elmesél Józsi bácsi ezek közül egyet, a részleteket fedje homály, mindenesetre szerepet kapott a sztoriban egy egykori osztálytársnő és az ő formás mellei is.

Úgy tűnik, az ország rejtett zugaiba nem mindig jutottak el az ideológiai bozótharcok csatakiáltásai. Józsi bácsit például még a kommunisták ítélték katonai munkaszolgálatra kulák származása miatt, de sem őt, sem egykori kollégáját, az apácából lett tanítónőt nem zavarták annyira a politikai véleménykülönbségek, hogy ne építettek volna többszörösen kitüntetett úttörőcsapatot helyben. Renkecz József úgy ítélte meg a rendszerváltás környékén – és a jövőbe látott –, hogy az egykori kommunisták nem fogják törni magukat a saját relikviáik megőrzése miatt. Így Teréz nővérrel ketten mentették meg az enyészettől hatvan év úttörőmozgalmának tárgyi emlékeit. Elképesztő látvány, és a vörös dominanciája ellenére is sokszínű gyűjtemény jött létre, nincs is valószínűleg hasonló az országban Zánkán kívül.

Hihetetlen látni például, milyen komoly ipar épült a szocializmus reményét hordozó pionírokra. A teremben a történelmi bumfordiság megmosolyogtató, ugyanakkor mégiscsak hideglelős rajzokról köszön vissza, külön említést érdemel a Vörös katona, ments meg című kép. De érdekes csavar például a Winnetou Örs elnevezés is, hiszen a szocializmus gyermekei mégiscsak egy amerikai indián nevét vették fel, aki ha nem is volt velejéig imperialista, de azért bolsevik sem – a kommunizmus eszméje nem szedte úgy az áldozatait a prérin, mint a tüzes víz meg a szifilisz. Arról nem is beszélve, hogy Karl May Hitlernek is a kedvenc írói közé tartozott. De talán éppen ez adja az úzdi iskolamúzeum báját: láttatni engedi, ahogy mifelénk a történelmet és az ideológiákat szokás remixelni.