– Hogyan mutatnád be magad azoknak, akik még nem ismerik a zenédet – ki vagy te?
– Énekes, dalszerző, zenész vagyok. Első lemezem Open Secret címmel 1987-ben jelent meg. Azóta 25 albumot adtam ki, amelyek milliós példányszámban keltek el szerte a világon. Az általam megénekelt témák többnyire spirituálisak, romantikusak, de dallamaimban ötvöződnek klasszikus, népzenei, new age, pop, etnikai, ambient és mantrikus elemek is. A new age jelleg miatt sokan Mike Oldfield, Vangelis, Philip Glass és Ennio Morricone zenéjével rokonítják szerzeményeimet, de akadnak, akik a klasszikus hangszerelésben Vivaldi, Pachelbel vagy Vaughan Williams hatását is felfedezni vélik. Vannak improvizatív, érzelmes, szívbemarkoló zongoradarabjaim és szerelmes dalaim is, illetve olyanok, amelyek leginkább Bob Dylan, Leonard Cohen vagy Cat Stevens hangzásvilágát idézik. Ha ma is használnánk még a szót, talán leginkább trubadúrnak nevezném magam, vagy vándorénekesnek. Ami a visszajelzések alapján a leginkább megkülönböztet másoktól, az a sajátos témaválasztásomban rejlik: én minden esetben a magasabb szeretetről, a misztikus vágyódásról, a hitről és a minden földi történés mögött meghúzódó isteni jelenlétről éneklek. Efféle gondolataimat, érzéseimet öntöm dalokba, amitől a szerzeményeim különösen bensőséges hangzást nyernek – mintha szemtől szemben egy embernek, csak neked adnám őket elő.
– Önéletrajzi ihletésű dalszövegeid alapján meglehetősen kalandos életed volt, beszélnél kicsit a múltadról, a gyökereidről?
– Anyám orosz zsidó lány volt, nagyon fiatalon szült egy angol zenésszel való futó románcot követően, majd kétéves koromban örökbe adott. Kora ifjúságomtól kezdve kerestem a szellemi élményeket, különféle spirituális hagyományok technikáit sajátítottam el a szúfizmustól kezdve a kabbalán át a keresztény misztikáig – ezeket a mindennapi életembe és a dalírásba is beépítettem. Emellett végzettségemet tekintve pszichoterapeuta vagyok, C. G. Jung és Rudolf Steiner munkásságára építve gyakorlom hivatásomat, praxisomba olykor a samanizmus bölcsességét és szellemi mesterek tanításait is belevegyítem. Londonban nőttem fel, a mai napig is ott élek feleségemmel és két – 14 és 17 éves – fiammal, de spirituális bolyongásaim során fiatalon éltem Mexikóban és az Egyesült Államokban is.
– Minek tartod magad inkább: pszichoterapeutának, aki mellesleg zenész is, vagy zenésznek, aki pszichoterapeuta is egyben? Hogyan ötvözöd életed e két területét? Használod a dalaidat a lélek gyógyításában?
– A zenélés életem szerves részét képezi. Már háromévesen zongoráztam, ehhez képest a pszichoterápiát sokkal később kezdtem el tanulni, és a mai napig tanulom. Számomra a kettő tökéletesen kiegészíti egymást, mert azok a lelki mélységek, ahonnan a zenét és a dalszövegeket merítem magamból, nagyon hasonlóak ahhoz, ahová egy terápiás beszélgetés során a pácienseimmel kell hatolnom. Mindkettőhöz intuícióra, ráhangolódásra, fogékonyságra, megérzésekre és hatalmas szeretetre van szükségem. A gyógyítás során álmokkal és vizualizációkkal dolgozom: segítek a hozzám fordulóknak abban, hogy jobban megértsék a tudatalattijukat, betegségük tüneteinek szimbolikus jelentésrétegeit, valamint életproblémájukat mint egy nagyobb összefüggésrendszer kis képkockáját. Próbálok rávilágítani életfeladatukra azáltal, hogy felfedeztetem velük a bennük élő szellemet, az őket a pszichéjükön keresztül irányító láthatatlan lényeket, s a maguk nyelvén érthetővé teszem számukra ezen lények üzeneteit. Amikor komponálok, ugyanezek az entitások az én lelkemből is előtörnek. De egész világunk tele van velük – jelképeinkben, mitológiáinkban, tündérmeséinkben, álmainkban lépten-nyomon beléjük botlunk. Szakmai nyelven szólva az életünket kormányzó archetípusoknak mondanám őket, akiket például Shakespeare vagy Goethe is jól ismert, műveik ezért oly egyetemes érvényűek. A dalaimmal jómagam is ezeket a témákat járom körül. Hallgatóságom soraiból többen számoltak be olyan mély érzésekről, amelyek megélése révén nagy igazságokra döbbentek rá – mintha megnyílt volna a szívük. Egyesek szerint a zenémből olyan szeretet sugárzik, ami egyszerre készteti őket önfeledt sírásra és nevetésre – mintha a dal szárnyán szellemi hazájukra emlékeznének és oda térnének vissza. Ettől függetlenül saját alkotásaimat nem használom gyógyításra – hacsak nem a magam lelki üdvére. De megéléseimet szívesen megosztom bárkivel, aki kíváncsi rá – szóban és zenében egyaránt. Terápiásan néha más művészeti ágakat, a dráma erejét és a dobolást hívom segítségül, hogy általuk olyan minőségeket fejezzek ki, amiket szavakkal visszaadni jóval körülményesebb lenne. A megélhetésemet a két tevékenység együttesen biztosítja: pszichoterapeuta praxisom fedezi a napi kiadásaimat, zenei bevételeim pedig lehetővé teszik, hogy folytassam a muzsikálást. Hétköznaponként a pácienseimmel foglalkozom, hétvégente pedig komponálok, dalokat veszek fel, és persze a családommal töltöm az időmet. Kötetlen időbeosztásomnak köszönhetően rendszeresen jut időm főzésre, bevásárlásra, a gyermekeimmel való játékra.
– Mi, magyarok elsősorban Ashaként ismerünk, de az idők során többször is megváltoztattad a neved: Denis Quinnről Ashára, majd Asher Quinnre. Tükröződik-e ez az átalakulás a zenédben, a kifejezésmódodban, s ha igen, hogyan? Mintha new age zeneszerzőből újabban spirituálisballada-énekessé változtál volna.
– A névváltoztatásoknak nincs köze a zenei karrieremhez, azok pusztán személyes jellegűek. Örökbefogadott gyermekként még hároméves sem voltam, amikorra már három hivatalos nevem adatott. Denis Quinnként rögzítettem első albumomat 1987-ben, de a következő évben egy sor látomásszerű álmom volt, amelyben mindig egy angyali nőalak jelent meg. Őt hívták Ashának, s amikor egy éjjelen megemlítettem neki, mennyire tetszik ez a név, nevetve nekem ajándékozta. A dolog annyira magával ragadott, hogy miután felébredtem, elhatároztam, hogy hivatalosan is Ashára változtatom a nevem. Teljesen kifejezőnek találtam, mintha rám szabták volna.
Némi kutatómunkával később kiderítettem, hogy a szó szanszkrit eredetű, és perzsául azt jelenti: „remény”. Indiában női névként, Iránban férfinévként használatos. Álmaim nőalakja inkább perzsa vonásokat viselt – zoroasztriánus napangyalként tündökölt. Hát így lettem Asha Quinn, s jelentek meg attól kezdve az albumaim Asha név alatt. Emlékszem, mennyi bosszúságot okozott ez a kiadómnak, amely addigra rengeteg pénzt invesztált abba, hogy Denisként ismerjen meg a világ... Öt-hat évvel később felébredt bennem a vágy, hogy visszatérjek gyökereimhez, úgyhogy az Ashát Asherre változtattam. Ez eggyel anyagibb, keményebb hangzású, s így mintegy védelmet nyújt a finomabb, átszellemültebb Ashának. Mellesleg pedig Asher Izráel tizenkét törzsének az egyike, s a zsidó hagyományban az élet fájának az egyik neve is. Nem gyakorlom a vallást, nem tekintem magam sem zsidónak, sem szúfinak, sem kereszténynek, bár mindegyik hitvilág teológiai tanulmányozásába komolyan belemélyedtem. Leginkább misztikusnak mondanám magam, aki minden dolog mögött az egységet keresi – ahogyan a Halleluja, az Allah és az Elohim kifejezések is ugyanazon arámi szógyökre vezethetők vissza. Én a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot nem ellenségeknek, hanem testvéreknek tekintem. Ami a zenei kategóriákat illeti, nem szeretem, ha new age zenészként hivatkoznak rám abban az esetben, ha ezalatt bevásárlóközpontok liftjeiben szóló szirupos háttérzenét értenek, vagy holmi homályos célozgatásokat angyalokra, delfinekre, esetleg Artúr király kerekasztaljának lovagjaira. De ha ezzel a névvel Philip Glass-szal vagy Mike Oldfielddel vesznek egy kalap alá – vagyis egy sokkal erőteljesebb hangzásvilággal rokonítanak –, az ellen nincs kifogásom. A new age mint spirituális filozófia – ha az kimerül az okkultizmusban való vájkálásban – amúgy számomra túl mondvacsinált, mesterkélt. Nem véletlen, hogy sok fundamentalista keresztény érez ellenszenvet iránta, mondván, ez a nézőpont inkább eltávolít Istentől. Egyszer egy görögkeleti keresztény gyülekezet megkérdezte, használhatnák-e az egyik számomat közösségük reklámozásához, de elvárták, hogy a „new age” kifejezést mindenhonnan töröljem, az összes CD-borítótól kezdve a honlapomig. Az egészben az a vicc, hogy azt a darabot, amit szerettek volna felhasználni – a Missa Grecáról volt szó – egy görögkeleti motívum alapján szereztem. Nem értették, hogyan írhattam ennyire keresztény számot mint new age zeneszerző. Számukra ez „vagy-vagy” kérdés volt, számomra viszont „és-és”. Kedvelem az efféle paradoxonokat, a látszólagos ellentmondásokat.
Ha tehát választani kell skatulya és skatulya közt, akkor már legyek spirituális balladaénekes – nem mintha a zenémet könnyű volna keretek közé zárni. Olykor még az is megesik, hogy zeneboltokban a rock vagy a pop címszó alatt bukkanok egyik-másik albumomra. Igazából nem érdekel még az sem, ha emiatt – vagy épp a new age titulus miatt – kevésbé fogynak a lemezeim. A lényeg, hogy én tudjam, kinek tartom magam valójában, függetlenül minden külső kategóriától.
---- Művészetről, magyar kötődésről ----
– Említettél több vallási-szellemi irányzatot is, ezek közül melyikből merítesz ihletet, melyik inspirál leginkább? Vagy még átfogóbban azt is kérdezhetném: mi a véleményed a művészetről általában?
– A korábban említett szúfi, kabbalista, keresztény misztikus és samanista hagyomány mellett, melyekkel életem során kapcsolatba kerültem, szóba hozhatnám még a taoizmust és a zent, amelyek szintén hatással voltak rám. Vagy épp nemrég olvastam újra az angol misztikus költő, William Blake verseit – emlékszem, fiatalon mennyire a hatalmába kerített, sokat tanultam róla az iskolában, s a dalszövegeimben máig felfedezhetők a rá jellemző, a fennkölt szellemi tartalmat az egyszerűség – a majdhogynem gyermeki naivság – nyelvén kifejező jegyek.
Sosem ülök neki úgy dalt írni, hogy átgondolom, mi foglalkoztat éppen: egy aktuálpolitikai esemény, egy tüntetés, egy szerelmi csalódás, vagy bármi más, amiről írni kellene. Csak a „hívásra” figyelek, befelé, s meghallom, mi akar megszületni, dalban testet ölteni a világban. Ilyenkor egy egész zenekar szól a szívemben, hegedűk, csellók, zongora, gitár, kórus – már csak le kell jegyeznem a kész dallamokat. Spontán játszani kezdek a zongorámon, hogy levezessem az érzelmi feszültséget, s közben már jönnek a szavak is. Földi példaképemnek Leonard Cohent tartom. Imádom költői iróniáját, melankolikus viselkedését, egyszerű, olykor szinte gyermeteg dallamait és ritmusait, no meg az elegáns, visszafogott ékesszólását. Olyan hitet adnak a művei, mint senki másé; általuk képes vagyok meglátni a szenvedés humoros és alázatra nevelő oldalát, s átélem az élet furcsa ellentmondásait, például azt, hogy ha a fény felé igyekszünk, törvényszerűen magunkhoz vonzzuk a sötétséget. Jung szerint a psziché nem a fényre, hanem a teljességre törekszik – egyensúlyi állapotra világos és sötét között. Osztom ezt a nézetét. A művészetről, a zene szerepéről hadd idézzek egy szúfi mestert:
„Amit a tudomány képtelen kinyilatkoztatni, azt a művészet sugallni tudja.
Amit a művészet némán sugalmaz, azt a költészet szavakba önti.
S amit a költészet sem tud elmondani, azt a muzsika teszi hallhatóvá.”
(Hazrat Inayat Khan)
A művészet az érzelmek kifejezésének a nyelve, a szerelemé, a megmagyarázhatatlané. Művészet nélkül csak a lineáris logikánk maradna, s a Teremtés nagy része előtt értetlenül állnánk. A művészetben feloldódnak a konfliktusok, a paradoxonok, a látszólagos ellentmondások. A művészet segít elkerülni a háborúkat. A művészet az ember hálájának egyik kifejezési módja az isteni, mérhetetlen kozmikus valóság felé – még az ateista művészet is. A művészet a lélek szükséglete – egyszerre gyötrelmes és örömteli.
– Min dolgozol mostanában? Nemrég jelent meg egy új albumod, az O Great Spirit.
– Unokatestvérem szerint ez életem eddigi legjobb lemeze. Róla azt kell tudni, hogy a kocsijában folyton a legdivatosabb zenéket bömbölteti – szóval ha ő valamire azt mondja, hogy remek, akkor tudom, hogy valamit sikerült tényleg jól eltalálnom. Ötvözni próbáltam benne a földi és a földöntúli elemeket, a nép-, a pop- és a világzenét, a mantrikus szövegeket – úgy érzem, sikerrel, az egész nagyon egységes, nagyon örömteli lett. Van rajta egy feldolgozás is, Curtis Mayfield „People get ready” című száma. Készítettünk pár videót is hozzá, a YouTube-on megnézhetők – az egyiken 14 éves Isaac fiam is szerepel, a barátaival táncol és bohóckodik, igazán mulatságos! Új lemezt egyelőre nem terveztem, bár idén márciusban nagyon erőteljesen éreztem a „hívást” belülről – akkor hat hét alatt komponáltam 12 új dalt, volt, hogy egy hétvége alatt hármat-négyet egymásutánban, ezeket mostanában veszem fel. A készülő számok munkacíme egyszerűen ennyi: Sacred Songs (Szakrális dalok). Mind nagyon költői, nagyon spirituális töltetű, többnyire zongora-, cselló- és oboakísérettel szólalnak meg. Már ezekhez is elkezdtünk filmet forgatni, méghozzá itt, Budapesten. Őszre lehet, hogy elkészül ez az új anyag, ami sokkal lágyabb, de ugyanakkor sokkal intenzívebb lesz, mint az O Great Spirit – mondhatni minimalistább.
– Említetted Budapestet: tudom, hogy már többször jártál nálunk, forgattál klipet a Pilisben, s hamarosan sor kerül első magyarországi koncertedre is. Érzel valamilyen különleges lelki-szellemi kötődést hazánk, nemzetünk iránt? A fellépésed is egy spirituális fesztiválon lesz, egy egész napos családi rendezvény záróakkordjaként…
– Üzleti partnerem és kreatív igazgatóm magyar, Budapesten él. 2007-ben ismerkedtem meg vele a MySpace-en keresztül, azóta minden albumom művészi megvalósításáért, a honlapom dizájnjáért, a videofelvételekért ő felel.
Amint a lábam első ízben magyar földet ért 2011 novemberében, egyenesen a Pilisbe mentünk klipet forgatni – minden tiszta jég volt. Elvarázsolt a táj! Első látásra beleszerettem Budapestbe, azóta havonta járok ide filmezni, próbálni, megvitatni az üzleti ügyeket. Ha kikapcsolódásra is jut időm, akkor előszeretettel megyek a Margitszigetre tollasozni, de van egy kedvenc vegetáriánus éttermem is a Rózsa utcában, esténként oda járunk – nagyon meghitt hangulatú a hely, sok hozzám hasonló, a spiritualitásra nyitott embert ismertem már meg ott.
Fiatalon irigyeltem Bob Dylant, aki a beatnemzedék költőivel töltötte az idejét Greenwichben, nemkülönben Leonard Cohent, aki pedig Görögországban mulatozott művésztársaival. Engem már egészen korán vonzott Magyarország – gyerekként rajongtam a fociért, Puskás Ferencért és a Ferencvárosért, de a vad cigányzene, a néptáncok és 1956 forradalmi hősiessége is megérintett. A magyar lélek szenvedélyessége a lelkembe ivódott. Nos, most eljött az én időm: végre Budapesten lehetek, ahol egy egész szellemi közösség fogadott tárt karokkal.
Barátaim felkérésére vállaltam első magyarországi koncertemet: június 3-án este a Pecsa Music Hallban adok elő a Napfényes Fesztivál keretében az O Great Spirit és a Sacred Songs dalaiból, valamint korábbi lemezeimről. A színpadon több helyi vendégem is lesz: az ismert magyar énekesnő, Riz Laura, aki egyaránt otthonosan mozog a cigányzene és a dzsessz világában – 2006-ban már dolgoztam vele együtt, szerepel High Planes Music albumomon –, valamint a nagyszerű hegedűművész, Horváth Olga, aki több videoklipemben is feltűnik hangszerével.
– Milyen üzenetet szeretnél átadni itteni hallgatóságodnak?
– Ez maradjon a koncert meglepetése! Mindenesetre örülnék, ha minél többen ellátogatnának a Napfényes Fesztiválra – garantáltan élménydús, örömteli nap lesz, remélem, széles közönség előtt mutatkozhatom be!
