Ollókezek! – Ollókezű Edward
Az egyik legjobb Tim Burton karakter és egyben az egyik legragyogóbb meseötlet az ollókezű Edward ollóinak kitalálása. A tény, hogy a feltaláló teremtménye kezének elkészültéig ollókat tesz fel, annyira banális, hogy olyan már nincs is. És mégis, nemcsak hogy ez esik meg, de még működik is a geg. Miután ugyanis a feltaláló váratlanul meghal, maradnak az ollók, s így születik meg a keresztségben az Ollókezű Edward név. Majd a szebbnél-szebb jelenetek következnek az olló előnyeiről (kertészkedés, kutyanyírás, hajköltemények), és hátulütőiről (arcot simogatni nem lehetséges ollókkal, ugye). Egyszerűen kedves és megható – Depp pedig az egyik legjobb formáját hozza pályafutása során.
Nárciszmező – Nagy Hal
A Nagy Hal eleddig az utolsó igazán emlékezetes Tim Burton mozi, amely számos szép jelenettel, képpel vésődött be a tudatba. Kiemelhetném az autót a fa tetején, a lógó cipők a falu határában, vagy a cirkuszos sziámi ikerpár, mégis az a bizonyos szerelmes jelenet ragadt meg a legjobban bennem, amikor a főszereplő Ewan McGregor meglehetősen rendhagyó módon fejezi ki érzelmeit választottjának. A lány ablaka alá rittyentett nárciszözöntől vélhetően még a legkeményebb szívű hölgyek is elolvadnának. A szemre tetszetős képsorhoz pedig nem kevesebb, mint 10.000 szál nárciszt kellett prezentálni. Nem csalás, nem ámítás!
Day-O – Beetlejuice
Bár a Beetlejuice – Kísértethistória, már rémisztő karakterei és a haláli Micheal Keaton külseje (Oscart érő sminkkel) miatt is megérne egy bejegyzést, Tim Burton áttörésének egyik legemlékezetesebb jelenete az a bizonyos vacsorajelenet Harry Belafonte slágerével. A Day-O jamaikai folk dalának beillesztése egy szürreális vacsorába hatalmas ötlet, ráadásul kiválóan asszisztálnak az abszurdhoz a színészek, mindenekelőtt a vörös Catherine O'Hara. A film vélhetően nem csak ettől lett siker, a kasszarobbantás azonban pályára állította a Tim Burton üstököst, s a felgyorsuló események közepette nemcsak azt hitték el róla a hollywoodi stúdiók, hogy a pénz tapad a rendező kezéhez, hanem azt is – bölcsen –, hogy képes lehet életet lehelni Batman történetébe. Igazuk lett.
A műértő pszichopata – Batman
Nem először, és nem is utoljára, de felmerül a gyanú: Joker talán érdekesebb figura, mint a titokzatos Denevérember. Talán azért is, mert Gotham City korrupt világában egyedül ő képes a totális cselekvési szabadságra. Harsány, kegyetlen, ripacs és ravasz, egyszerre közönséges és űzi művészi fokon választott hivatását, a bűnözésnek álcázott anarchizmus kiteljesítését. Egy ilyen karakterhez nagybetűs színész kell, és szerencsére Jack Nicholson ebbe a kategóriába tartozik, ráadásul minta kicsit önmagát is parodizálná a szerepben, ami csak külön jót tett az alakításának. Az egyik legfrenetikusabb jelenet, ami kifejezi Joker személyiségének sajátos összetettségét, amikor a galéria rendkívül értékes képeit semmisítik meg egymás után, de egy Francis Bacon festmény előtt a pszichopata megálljt parancsol és közli, az valamiért tetszik neki. Bacon nem csak az egyik legnagyobb kortárs angol festő volt ebben az időben, de az egyik legszabálytalanabb művész is. Kicsit úgy, mint Joker…
Umpalumpák a csokigyárban – Charlie és a csokigyár
Egyeseknek idegesítő, másoknak szentírással ér fel a Charlie és a csokigyár Tim Burton féle feldolgozása. S hogy utóbbi mennyire igaz, arra bizonyságul szolgál, hogy egy ismerősöm felvette saját neve helyett a Willy Wonka nevet (komolyan, anyakönyvvezetőnél is hitelesítette, hogy teljesen legális legyen a változás). Nem ez az első feldolgozása Roald Dahl fantasztikus meséjének (sokan az 1971-esre esküsznek Gene Wilderrel), de hogy ez leglátványosabb, az egészen biztos. S ez nemcsak Burton fantáziavilágának, hanem a technika fejlődésének is köszönhető. Már önmagában a csokoládégyár világának ábrázolása egyedi, de az Umpalumpák első megjelenése és tánca még a csokifolyam látványát is képes fokozni.
Vörös királynő – Alice Csodaországban
Az egész Alice Csodaországban arra van felhúzva, hogy a Kalapos rendkívüli táncát láthassuk a film végén, a testrészek rendhagyó és anarchikus tánca helyett mi mégis egy másik jelenetet, pontosabban karaktert idézünk fel. Tim Burton Csodaországának egyik legemlékezetesebb karaktere nem a tökfilkó ikrek egyike, sem a hadsereg valamelyik tagja, hanem maga a Vörös királynő, akit Helena Bonham Carter alakít átlényegülten. Tim Burton felesége elmaradhatatlan szereplője a férj fantáziaszüleményeinek, s a kaméleon asszonyság mindig képes valami egészen újat mutatni. A Vörös királynő azonban számítógépes trükk révén teljesen amorf alakot ölt, s a hatalmas fej és aprócska test remekül illik az excentrikus színésznő karizmájához.
Amikor Gedeon bácsi bedurvul – Sweeney Todd
Burton időnként szeret minden tétet egy lapra feltenni. Mert vagy elfogadjuk, hogy jó, sőt remek ötlet egy musicalt filmre álmodnia, vagy ismételten elátkozzunk a fékezhetetlen agyvelejű direktort, amiért nem bír magával. Burton persze jó érzékkel választott alapanyagot, hiszen kevesen tudnának értő kézzel nyúlni egy olyan darabhoz, ami egy borbély tragikus históriáját mesélni el, aki végez a hozzá betérőkkel, majd a holttesteket romlott lelkű női bűntársára bízza, hogy az süteménybe darálja a szerencsétlenül járt vendégeket. Ehhez képest azt, hogy időnként dalra is fakadnak, már csekélység. A megszokott színészgárda (Johhny Depp, Helena Bonham Carter) talán a Boratként megismert Sacha Baron Cohen feltűnése számít üdítő meglepetésnek.
Békés szándékkal jöttek – Támad a Mars!
Ez a film mutatja talán Burton leglazább arcát, szinte önfeledt komédiáról van szó. Hogy a Föld régóta megérett a pusztulásra, széles körben elfogadott nézett, a film válogatottan félnótás szereplői, élükön a dilettáns amerikai elnökkel, mégis nehezményezik, hogy a világűrből érkező apró űrlények nem azért érkeznek a bolygónkra, hogy elhozzák a kozmikus béke üzenetét, hanem hódítási céllal. Sok emlékezetes jelenet adódik a filmben, kezdve azzal, amikor a galaktikus kommunikáció nevében felengedett fehér galambot szitává lövik a marsbéli vendégek, de a sajátos beavatkozás hatására kutyatesttel szaladgáló Sarah Jessica Parker fej is épp elég kárörömre ad okot.
Fejvesztett hajsza – Az Álmosvölgy legendája
Burton nagyon ért a korhű környezet megteremtéséhez, de ebben a filmben, ha lehet, még inkább remekel: szinte megelevenedik előttünk az az Új-Angliai, gazdag hollandok telepesek által lakott település, ahol rémisztő események történnek. Ide érkezik a Depp játszotta nyomozó, aki mindenekfelett hisz a tudomány és a ráció erejében. Pedig tévúton jár, és erre legkésőbb akkor mindenképp rájön, amikor szemtől-szembe találja magát az egyik áldozatot a másik után szedő fej nélküli lovassal... A film egyik érdekessége, hogy egy az amerikai irodalomban közismert Washington Irving elbeszélés alapján készült, de míg az eredetiben végül az derül ki, hogy a falubeliek járatják a bolondjukat az idegennel, Burton filmjében ténylegesen a sötét erők számlájára írhatók a rémtettek. Ha már mindenképpen ki kell emelni egy jelenetet, akkor legyen a tudós nyomozó első prezentációja a helybeliek előtt.
Egy magyar vámpír szomorú bukása – Ed Wood
Burton imádja a B-kategóriás filmek világát, a horrort és még sok minden gyümölcsét a populáris műfajoknak, de Ed Wooddal ellentétben képes azokból is remekművet gyúrni. Wood viszont rászolgált a minden idők legrosszabb filmrendezője címre, ami azért elég kétes dicsőség, De talán épp a mániákusság közös a két rendezőben, és talán ez fogta meg Burtont is, amikor filmet forgatott a szabatos életű, tehetségtelen, de annál elszántabb mozipancserról, akinek az egyik fixációja a feledésre ítélt egykori mozicsillagnak, minden idők legemlékezetesebb vámpírjának, vagyis Lugosi Bélának visszavezetése a rivaldafénybe. Ebből fakadnak az olyan tragikomikus jelenetek, mint amikor Lugosinak egy műpolippal kell látványos küzdelmet folytatnia.
További izgalmas filmcsokraink itt!
