Az Oxfordi Egyetem angol karán dolgozó Laurie Maguire szerint egy ilyenfajta együttműködés azonban korántsem csorbítja a költőzseni hírnevét. „A közös alkotás során a harmonikus látásmódon van a hangsúly” – mutatott rá a szakember, aki a közelmúltban fedezte fel egyik kollégájával a Minden jó, ha vége jó című komédia és a Middleton stílusa közötti hasonlóságokat, amelyek segíthetnek magyarázatot adni a darab „stílus- és szövegbeli, valamint narratív jellegzetességeire”.
A szakemberek ismeretei szerint Shakespeare Middletonnal együttműködve vetette papírra az Athéni Timon című tragédiát, amely 1606 körül született, nagyjából egy időben a Minden jó, ha vége jó című alkotással. Maguire szerint a vizsgált darabban sokkal több rím van, mint az I. Jakab-korabeli többi Shakespeare-műben: Shakespeare nagyjából ugyanolyan arányban használt rímes sorokat, mint Middleton tette a saját munkáiban. Emellett a Shakespeare-re jellemzőnél jóval gyakrabban fordulnak elő a műben az utolsó előtti szótagon hangsúlyozott sorok, valamint a három és négy szótagú végződések, amelyek szintén Middleton védjegyei. Az író ugyanígy előszeretettel használta előtagként a „minden” kifejezést is, amelyet Shakespeare ritkán alkalmazott, ám ebben a címben kétszer is elsütött.
A szakember szerint a bárd hasonló együttműködéseire már régen fény derült, de a mostani elmélet azt sugallja, hogy Shakespeare nem csupán a karrierje elején, illetve végén, hanem végig szívesen alkalmazta ezt a munkamódszert. „Amikor Shakespeare más színdarabírókkal dolgozott együtt, az mindig egyfajta mester és tanítványa jellegű együttműködés volt: a korai években ő volt a tanonc, idővel pedig mesterré nőtte ki magát” – mutatott rá Emma Smith, Maguire kollégája.
Middletont gyakran a „másik Shakespeareként” emlegetik, és az Oxfordi Egyetem kiadója szerint a bárd mellett ő volt az egyetlen reneszánsz kori színdarabíró, aki a komédia és a tragédia műfajában is mesterműveket alkotott. Maguire szerint az alkotói együttműködés teljesen logikus munkamódszer volt egy olyan korszakban, amikor a színházak még csak a szárnyaikat próbálgatták és új darabokra volt szükségük.
„A kreatív zseniről alkotott romantikus képünk szerint a költők egyedül dolgoznak, ám az utóbbi évtizedekben egyre jobb képet nyerünk az Erzsébet-korabeli színházak működéséről és Shakespeare színdarabírói oldaláról” – mutatott rá a szakember, hozzátéve, hogy a reneszánsz kori darabok több mint 50 százaléka alkotói együttműködés gyümölcseként született, amely gyakorlat az adott korban bevett, nem pedig a kivétel volt.
