Éteri muzsika, kicsit szomorkás, máskor derűs, szenvedélyes, mégis békés: ha valaki meghallja a Madredeus zenéjét, vagy élből elutasítja, vagy beleszeret, és aztán sosem unja meg. E sorok írója 2003 óta, mikor a Sziget Fesztivál gyanútlan vendége volt, az utóbbiak táborát erősíti. Az 1985-ben alapított portugál együttes most április 29-én az I. Zsolnay Fesztiválon koncertezett, az est előtt Pedro Ayres Magalhaes gitáros kérdezés nélkül idézte a zenekar szigetes fellépését: „koncert a naplementében, felejthetetlen este volt az nekünk!”
Azóta történt egy és más. Két muzsikusa, valamint a zenekar karakterét jelentősen meghatározó, szépséges hangú és gyönyörű énekesnő, Teresa Salgueiro 2007-es kiválásával gyakorlatilag megszűnt a portugál együttes. Teresa 17 éves kora, 1987 óta volt a Madredeus tagja, a zenekart vele azonosították, ráadásul a dalok ihletője az ő szenvedélyes énekhangja volt. A portugál együttes Wim Wenders filmje, a Lisszaboni történet főszereplőjeként vált 1994-ben világhírűvé, a film részben Teresa karakterére épített. Érdekesség: a portugál főváros épp abban az évben volt Európa kulturális fővárosa, a német rendező alkotása erre az alkalomra készült. A Madredeus most isztambuli koncertje után érkezett Pécsre, e két város 2010-ben birtokolta Európa kulturális fővárosa címét. Egy új kezdet biztató jelei is ezek talán.
A zenekart kezdetek óta vezető Pedro Ayres Magalhaes gitáros, valamint Carlos Maria Trindade billentyűs, aki 1994 óta tagja és zeneszerzője az együttesnek, öt évig nem tudta kiheverni Teresa elvesztését. A Madredeus & A Banda Cósmica nevű, dzsesszt és világzenét játszó, teljesen új formációban zenélt 2010-ig, míg múlt évben úgy döntött: túlteszi magát a veszteségeken és feltámasztja a legendát. Elvégre ők ketten írták a dalok legjavát.
Jól döntöttek. Az újjáalakulás után a negyedik koncertet adták Pécsett a portugál premier, a nagy portói és lisszaboni megmérettetés előtt. Az együttes új énekesnője, Beatriz Nunes, ha nem is feledteti, de tökéletesen pótolja elődjét, Teresa Salgueirót. Beatriz hangjában több a saudade békessége, mint fájdalma, hangja bearanyozta az áthangszerelt, még álomszerűbbé vált dalokat. S bár még a koncert előtt azt ígérték, a kétéves turné 27 dalból álló, háromórás koncertprogramjának csak rövidített változatát mutatják be, így is eljátszottak 21 dalt, és mintegy két órát muzsikáltak. Beatriz előadásában az Ao Longe o Mar éppúgy képes volt megríkatni a hallgatóját, mint Teresa interpretációjában, míg a Silencio teljesen új értelmezést kapott.
A Kodály Központ kiváló akusztikája most különösen jólesett: minden hangszert, az énekhang finom rezdüléseit is tökéletesen lehetett hallani. Beatriz átváltozóképessége is lenyűgöző volt: a koncert előtt még visszafogott portugál egyetemista lányként mutatkozott, míg a színpadon hosszú, vörös estélyiben, fekete, áttetsző vállkendővel, haját hátrafogva már dívaként jelent meg. Egy díva allűrjei nélkül: kevés mozdulattal, gesztussal, a hangjával hatott.
Pedro Ayres Magalhaes gitáros, Carlos Maria Trindade billentyűs és az új énekesnő, Beatriz Nunes a pécsi fellépésük előtt sok mindenről beszélt. Például arról, a Madredeus hogyan tette népszerűvé a jellegzetes portugál zenei műfajt, a fadót – a lemezboltok ma is ekként árulják az albumait –, miközben a zenekar valójában nem fadót játszik.
– Teresa és a többiek személyes okokból hagyták el a zenekart – mesélte arcán leplezetlen szomorúsággal a zenekart 1985-ben alapító Pedro Ayres Magalhaes. – Carlossal ekkor egy teljesen új zenekart alapítottunk. A Madredeus újjászületése Jorge Varrescoso hegedűvirtuózzal való találkozásunknak is köszönhető: a lisszaboni opera művésze ismert és kevésbé ismert dalainkat áthangszerelte. A zenekarban két hegedűs (Jorge Varrescoso és Antonio Figeiredo), valamint egy csellóművész (Luís Clode) is helyet kapott, néhány napon belül egy hárfással egészülünk ki. Ugyan korábban Francisco Ribeiro csellista, a zenekar egyik fontos zeneszerzője, a barátom, aki sajnos már meghalt, 1997-ig velünk muzsikált, nem ismeretlen tőlünk a vonós hangzás, mostani zenénk karakterében nagyon különbözik a korábbi Madredeustól. Ehhez a szépséges hangzáshoz kerestünk énekesnőt: olyat, aki pontosan tudja, mit énekel, profin olvassa a kottát, tiszta, bel canto hangja van. Fontos volt az is, hogy fiatal legyen, hiszen a dalaink rettentő naivak – ironizált a zenekar alapítója.
A lisszaboni opera több énekesét hallgatta meg Pedro és Carlos. Választásuk végül Beatriz Nunesre, a meghallgatás első jelentkezőjére esett, aki nemcsak klasszikus, hanem dzsesszénekesi képzést is kapott. Beatriz a Madredeus dalainak többségét nem ismerte, ugyanis fiatalabb, mint maga a zenekar, így a korábbi énekesnő, Teresa előadásmódja sem befolyásolta. – Több hónapig készültünk az Essencia album felvételére, a két évre tervezett turné előkészítésére is több hónapot szenteltünk. Az idő és a kemény munka segített abban, hogy megtaláljam a helyemet a zenekarban, megérjek arra a feladatra, amelyet a koncertek állítanak elém. A beilleszkedésemet az együttesben segítette, hogy a klasszikus zenében és a dzsesszben egyaránt otthon vagyok, ez a kettősség él a zenekarban is, amelynek a dalai nagyon közel állnak hozzám.
A Madredeus rajongóinak egy része az új énekesnőt óhatatlanul is össze fogja hasonlítani Teresa Salgueiróval, de Beatriz Nunes áll a kihívás elébe. – Maguk a szerzők, Carlos és Pedro segítettek a dalok feldolgozásában és értelmezésben, s mivel szűz szemmel néztem meg a kottákat, interpretációm önálló. A klasszikus zeneirodalom áriáit, a népszerű dzsesszdalokat is sok nagy hang adta már elő. Csupán az, mert valaki korábban gyönyörűségesen interpretálta ezeket a dalokat, nem fog visszatartani attól, hogy mikrofon elé álljak.
Fado: a portugál blues és a saudade
Dalok a szakításról és az egymásra találásról, szerelemről, halálról, gyászról és örömről. Olyan, mint a blues, de mégsem az – ekként szokták körülírni a jellegzetes portugál városi folklórmuzsikát, a fadót. „Szerelem, féltékenység, hamu és tűz, fájdalom és bűn. Ez mind létezik. Ez mind szomorú. Ez mind fado” – énekelte egykor Amália Rodrígues, a műfaj királynője.
A fado a tizenkilencedik században született a lisszaboni kocsmák homályában, szűk sikátorok között. E zenét – mivel Salazar diktatúrája idején is rendkívül népszerű volt – a szekfűs forradalom után, a hetvenes évek első felében nem játszották. A lisszaboni blues azóta újra virágkorát éli, részben a Madredeus sikerének is köszönhetően, holott a Madredeus muzsikája csupán szellemében, a saudade közvetítésében rokon a fadóval. A saudade nosztalgikus életérzés, amelyben vegyül az elmúlt dolgok feletti szomorúság a békével és a csendes derűvel.
A fadisták új generációja – Mariza, Mísia, Mafalda Arnauth, Dulce Pontes vagy Cristina Branco – a műfajt más, brazil és argentin zenei stílusok segítségével újították meg, míg az autentikus előadók újabb generációja a fado gyökereihez visszatérve csillogtatják meg e zene szépségét.
Pedro Ayres Magalhaes a koncert előtt a Madredeus zenei világáról is beszélt. – Mintegy 170 dalt írtunk, ezek egyike sem tradicionális portugál zene feldolgozása – utalt a fadoénekesek, -zenekarok repertoárjára. – A Madredeus előtti időkben, 1978-tól jártuk Portugáliát, és nagyon közel kerültünk a népdalokhoz, népszokásokhoz, a vidéki emberekhez, ebből építkeztünk a Madredeus megszületéséig. Kezdetben hobbizenekar voltunk, hétvégi banda, kisebb közösségek előtt játszottunk, kerti partikon akár. Ez idő alatt fogalmaztuk meg a felelősségünket: legyen saját stílusunk, olyan zenénk, amelyet a franciák, spanyolok, olaszok, brazilok, mexikóiak, görögök, a balkáni népek is megértenek. Zenénk korábban nem létezett, új hagyományt teremtettünk, amellyel börtönbe zártuk magunkat, de ebben a börtönben találtuk meg a szabadságunkat. Carlos Maria Trindade billentyűs lapunknak azt próbálta megfejteni, miért könyvelték el az egész világon fadozenekarnak a Madredeust, holott muzsikájában ugyan ötvöződik a népzene, a kortárs komolyzene és a populáris dalforma, a hangzás teljesen más. – Ami közös a Madredeusban és a fadóban: a költészet maga. Amikor Pedro arról beszél, hogy naivak a dalaink, valójában arról a kötészetről beszél, amely Fernando Pessoa verseinek világát is meghatározzák: első olvasatra könnyen érthetők, ám jobban odafigyelve feltárul a mélyebb értelmük. S ahogy a fadót, a költészetet áthatja a portugál életérzés, a saudade, úgy ez a mi zenénkre is jellemző, nem csak a mediterrán temperamentum a miénk. A saudade. Ez egy nosztalgikus, kicsit szomorkás, mégis vigasztalásra, lelki békére törekvő életérzés: az ember hátradől, élvezi a természet közelségét, a tenger illatát, a szelet, és álmodik.
A Madredeus billentyűse a zenekar nevének születéséről ismert tévképzeteket is oszlatta. – A Madre de Deus (Istenanya), ahol kezdetben tartottuk a próbáinkat, régen egy lisszaboni zárda kápolnája volt, ma színházterem: azaz nem vagyunk „templomi” zenekar. A katedrálistól, a Sétől északra, a Tagus folyó partján egy egész városnegyedet hívnak Madre de Deusnak, sőt, azt a hosszú utcát is, ahol a villamos kanyarog Wim Wenders filmjében, a Lisszaboni történetben.
A pécsi koncert után a zenekar ellátogatott a Zsolnay Kulturális Negyedbe, ahol a muzsikusokat lenyűgözte az I. Zsolnay Fesztiválon látottak: a Csík zenekar épp akkor járt koncertje végén, amelyet háromezer ember előtt adott. A Madredeus tagjai állították, pályájukon fontos mérföldkő volt a pécsi fellépés: úgy érzik, meghozta az áhított áttörést, a színpadon is összeértek, élvezték a közönség szeretetét. Carlos egyébként általam üzeni a politikusoknak: Európát a válságából nem a pénzügyesek húzhatják ki, hanem a kultúra.
