– A kötet címe önmagában is felvet minimum egy kérdést. Hogyan tudtad egy figurába összegyúrni a székely és a japán kultúrát?
– A könyv főhőse egy harcos, aki keleti harcművészetet gyakorol. Nagy kihívás a székely kultúrkörbe bevinni egy ennyire távoli kultúrát, de valójában nincs olyan messze egymástól a kettő. Végső soron minden ember génjeiben ott lappang a harc. A japánok nagyon komolyan gondolják azt is, hogy a magyarok rokonaik. Én pedig mindig is kardoskodtam amellett, hogy a harcművészet, a szamurájkultúra része a művészetek családjának. Mozgásművészetről van szó, amely sokkal önzetlenebb, mint az irodalom. Sokszor el szoktam mondani: amikor az író befejezi a könyvét és felteszi a polcra, elégedett lehet, mert lezárt műről van szó, ezzel szemben a szamurájnak hatvanéves korában is ugyanúgy meg kell ismételnie ugyanazt a mozdulatot, ami aztán tovalibben az időben.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a harcművészetekkel?
– A romániai forradalom után Bukarestbe jöttek japán karatemesterek, köztük volt a Japán Karateszövetség elnöke. Az egyik társunk elcsalta őt Székelyföldre, azóta évente járnak hozzánk. A harcművészet mélyen él bennem, mélyebben, mint az írói lét és az irodalom. Többször előfordult, hogy azt mondtam: felhagyok az irodalmi pályafutásommal, de a harccal kapcsolatban eddig még nem mondtam ilyet. Idén huszonhatodik éve karatézom, most terjesztettek elő a fekete öv negyedik dan fokozati vizsgájára. A csillagos ég a nyolcadik dan, de azt csak hatvan év fölött adják. Ebből is látszik, hogy a harcművészet nem sport. Nem teljesítménycentrikus. Nem bajnokságra készülünk, nem érmet kell szereznünk. Arra kell készen lennünk, hogy bármikor megvédjük magunkat és másokat.
– A kötet alcíme (vagy műfaja): kéjpróza. Zordok elszánt harcos, miközben igazi nőfaló. Ha jól tudom, a keleti harcművészetek művelői nagyra tartják a mértékletességet. Ezt miért nem sikerült beleplántálni a hős figurájába?
– A kérdés itt is az, mennyire lehet átültetni a nyugati kultúrába a keletit. Valamennyire igen, de egy bizonyos határon túl már nagyon más a nyugati mentalitás. A keleti regényekben például gyakori, hogy nincs is szerelmi szál, vagy nagyon el van rejtve. A nyugati ember sokkal csapongóbb, a főhős, Zordok végképp. De a nyugati kultúrában ezek a dolgok jól megférnek egymással.
– Mintha ezúttal át is csapna a dolog a nyugati oldalra: hemzsegnek a könyvben az erotikus jelenetek.
– Szerzői indulásomtól fogva szerettem a szókimondást. Ez jellemző is arra a kolozsvári irodalmi közegre, ahonnan érkeztem. Az öncélú szókimondásnak én sem látom értelmét, de úgy gondolom, ezzel az eszközzel van lehetőségem arra, hogy mélyebb gondolatokat lopjak az olvasó tudatalattijába. Amikor a legdurvább az erotika, akkor ugrik be a szövegbe a mélyebb gondolatiság.
– Zordok különös ismertetőjele a hiúzbőr kabátja. Létezik hiúzbőr kabát? Honnan szedted ezt a motívumot?
– Szerintem senki nem varrt még hiúzbőr kabátot, én legalábbis még nem láttam ilyet. Nem is szeretnék, ellenzem a vadászatot. A hiúz a kedvenc állatom, és életem álma, hogy egyszer megláthassam szabadon. Még soha nem sikerült, pedig Romániában ezernél is több példány él. Ezért is visszatérő motívum a hiúz a könyvben, ahol szimbolikus jelentése van: a főhősre vonatkozik, aki igazi vad, vándorló lélek.
– Egyszer fel is teszed a könyvben a költői kérdést: házi macskává válhat-e a hiúz? Zordok mintha nem tudna megállapodni sehogy sem. Szükségszerű, hogy örökké vándoroljunk?
– Mindenkinek arra lenne szüksége, ami nincs. Aki nagyvárosban él, az erdő felé szeretne haladni, aki erdőben, az befelé a városba. És ez jól is van így. Az örök keresés, a nyugtalanság generálja az emberiség fejlődését.
– A Zordok, a székely szamuráj lehetne fejlődésregény is, mint sok más utaztató regény. De Zordokkal akkor ismerkedünk meg, amikor elhagyja a papi pályát egy nőért, és utoljára akkor találkozunk vele, amikor egy féltékeny férj vasvillája repül felé, persze megint csak egy nő miatt. Hol itt a fejlődés?
– Zordok a történet végén kijelenti: útja fejlődés volt, mert a saját sorsát élte meg. A legfontosabb, hogy eljussunk saját belső lényünkhöz. Hogy ezt ki hogyan éri el, változó. Van, aki sok nőn keresztül, és van, aki egy tartós kapcsolaton keresztül. A harcos pedig a harcon keresztül. Sok vereségen és győzelmen át. A harcművészet teljesen erre a földi létre van berendezve, nem örök életről beszél. „Estél? Kelj fel! Menj tovább!” Izgalmas könyvet akartam írni. Hogy ez sikerült-e, elválik. Új kötetem nem életrecept, viszont bátorítani igyekszik a huszonegyedik századi embert. Maga a főhős is korunk embere, aki medvelesre jár, de a Facebookon is otthon van, mintegy sugallva: ne féljünk az emberiség fejlődésétől. Az utak változhatnak, de a cél – eljutni önmagunkhoz – ugyanaz marad.
