– Bár elsősorban rendezőként definiálja önmagát, tizenhárom év alatt az Én, a séf mindössze a harmadik rendezése. Mi ennek a visszafogottságnak az oka?
– Különböző okok miatt telt el sok idő a rendezéseim között, és több ideig tart megírni egy forgatókönyvet és megrendezni azt, mint egy szerepet eljátszani. Ezért is szerepelek mostanában többször a kamera előtt, mint mögötte. Az Én, a séf elkészülte elsősorban egyeztetési okok miatt váratott magára ilyen hosszú ideig. Amikor a forgatókönyvet befejeztem és a gyártó Gaumont rákérdezett a színészekkel kapcsolatos elképzelésemre, Jean Reno volt az egyetlen művész, akit el tudtam képzelni a főszerepre, ő viszont nagyon elfoglalt volt az elmúlt években.
– Pedig Jean Reno ritkábban játszik a mostanihoz fogható romantikus karaktereket, és inkább a macsó akcióhős szerepeiről ismert.
– Éppen ezért nagy örömet szerzett nekem és neki is ez a szerep. Az Én, a séf morózus figurája fokozatosan nyílik meg, s tárulnak fel érzései, emberek iránti törődése. Számomra kihívás volt ennek a folyamatnak a hiteles ábrázolása. A valóságban egyébként egyáltalán nem kellemetlen figura Jean Reno, ezt őszintén mondhatom. Olyan ember ő, akit nagyon szeretnénk, hogy a barátunk legyen. Rengeteg viccest mesél, nagyon vidám, és az ember akaratlanul is szeret a közelében lenni.
– Az Én, a séf meglehetős szkepszissel tekint az új gasztronómiai irányzatok, a molekuláris konyha felé, így adja magát a kérdés: volt-e valamilyen negatív gasztronómiai élménye, ami az ihletet adta a történethez?
– Egyáltalán nem volt kellemetlen élményem vagy negatív tapasztalatom, csak nagyon érdekelt ez a világ. Komoly kutatásokat végeztem a témában, nagy francia séfekkel beszélgettem a konyhaművészetről,
rengeteget olvastam, s ezt követően az volt a fő ambícióm, hogy a klasszikus francia vígjátékok alaphelyzetébe illesszem a konyhaművészetet, és egy furcsa páron keresztül adjak betekintést a gasztronómiába.
– A molekuláris konyháról annyira lesújtó a véleménye, mint amennyire a filmben bemutatja?
– Alapvetően igen, bár bevallom, még nem nagyon kóstoltam. Párizsban mindösszesen két ilyen étterem van, ez az új irányzat inkább Spanyolországban és Angliában divatos. Amit viszont láttam róla, az pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy a filmben bemutattam: két méter hosszú kék spagetti tészták, és minden végtelenül művinek tűnik. A molekuláris konyha elsősorban az érzékszerveinknek, és nem a gyomrunknak
szól, valamint inkább az ízekkel, illatokkal kínál élményt.
– Jól lehet lakni egyáltalán a molekuláris konyhával? Kis kockákat szolgálnak fel az Én, a séfben, amelyeknek a méretét ki is parodizálják.
– A vélemények megoszlanak, de alapvetően azért mondanám, hogy igen, mert ezekből a kis kockákból tizenöt-húsz darabot szolgálnak fel.
– A filmet nézve az az érzésem, mintha veszélyben érezné a tradicionális francia konyhát, s úgy általában a hagyományos konyhaművészetet.
– Nem gondolom, hogy veszélyben lenne, de kétségtelenül megújulóban van a hagyományos gasztronómia. A nagy francia séfek például folyamatosan járják a világot, új irányzatokkal, új ízvilágokkal ismerkednek meg, ihletet merítenek például a japánoktól vagy Közép-Kelet-Európából. A fúziós konyha világában pedig egye kevesebb a klasszikus, tradicionális étterem Franciaországban.
– Az Én, a séf ezért szakít képi ábrázolásában a francia konyha sztereotípiáival? Nincs baguette, nincs sajt, nincs csiga, még a legjobb bort is úgy isszák, hogy otthagyják a teli poharat a válogatott nedűkkel.
– Ezeket a dolgokat természetesen most is ugyanúgy fogyasztjuk. Amit ábrázolni szerettem volna, az a magas színvonalú gasztronómia. Jelenleg tizenkilenc olyan séf van Franciaországban, akik háromcsillagosok, s közülük az egyik munkáját és kihívásait szerettem volna bemutatni.
– Említette, hogy a spanyoloknál és az angoloknál divatos a molekuláris konyha, s a filmben is elhangzik, hogy manapság gasztronómia kapcsán Angliában történnek az igazán érdekes dolgok.
– Ezek az utalások alapvetően a helyzetkomikumok részét képezték. Bevallom ugyanakkor, hogy amikor Santiago Segurát kiválasztottam a spanyol séf szerepére, nem is tudtam, hogy mekkora sztár. Azt tudtam csak, hogy a karaktert egy spanyollal akarom eljátszatni, de aztán utóbb én is megtapasztaltam, hogy hatalmas nyereménye volt a filmnek a humoros és kedélyes Segura, akinek igazán kiváló vígjátéki adottságai vannak.
– A film alapvetése a művi konyha térhódításáról sokban emlékeztet Louis de Funes Szárnyát vagy combját című vígjátékra, aminek Magyarországon napjainkig tartó kultusza van. Véletlen az egybeesés, vagy valamiféle előképként tekintett erre a mozira?
– Gyerekkorom meghatározó élménye volt az említett Louis de Funes-film, s a témáját tekintve valóban vannak hasonlóságok az Én, a séffel. A Szárnyát vagy combját ennek ellenére nem néztem meg újra, amikor a forgatókönyvet írtam. Ugyanakkor nekem is hasonló céljaim vannak, mint Funes-nek, én is szeretném magam beírni a francia vígjátékkészítés krónikáskönyvébe.
– A magyarok is büszkék a konyhájukra, és híresek is róla. Kóstolta már a magyar ízeket?
– Csak rövid időt töltöttem Budapesten és első alkalommal jártam Magyarországon, de megkóstoltam a paprikás csirkét galuskával, ami egészen kiváló volt. Emellett még ettem konfitált szürke marhát, ami nálam vitte a prímet. Ezek alapján szeretnék még többet megtudni a magyar konyháról.
