Az ember, akit szakítás után hibernáltak

Inkei Bence regényében egy átlagosnál szerencsétlenebb fiú próbál túljutni azon, hogy akit annyira szeret, az nem szereti őt. Hogyhogy nem?

Egy átlagosnál valamivel szerencsétlenebb fiú próbál túljutni azon a természeti  tüneményen, hogy akit annyira szeret, az nem szereti őt. Hogyhogy nem, miért nem? Olyasmi kérdés ez, mint Örkény paprikakoszorúja: aki sokat gondolkodik rajta, nagy igazságoknak jöhet a nyomára, és rövid idő alatt meghibbanhat. A kérdést persze megválaszolni nem, csak kibekkelni lehet.

Azért nem lett volna baj, ha a Mirelit főhőse, Gömöri Gergely megpróbálja az előbbit is, de ő az utóbbi mellett dönt: Inkei Bence egy huszárvágással hibernáltatja a hősét, aki végigálmodja a szakítás utáni egy évet. Így derül ki, miről maradt volna le. Egy repülőszerencsétlenségről, és/vagy egy kisebb világégésről, néhány nyomasztó esti sörözésről, gyomortükrözésről, munkahelyi spleenről, és az exbarátnő rendületlen (és reménytelen) üldözéséről. Egy átlagos pocsék esztendőről.

Az alapszituáció, melyet a kisregény felvázol, nincs rosszul megválasztva, és egyébként határhelyzetnek sem utolsó, mert ezen a szakaszon már nem sok választja el a szerelmet a kártékony rögeszmétől. Gömöri Gergely éppen ezen a határon billeg, tán már rég át is lépte. Ez sajnos nem derül ki, pedig érdekes kérdés. Ahogy az is, amit csak futólag vet fel ez a kis könyv: a főhős nyilvánvalóan antiszociális, kommunikációs készség tekintetében egy közepesen képzett fehér egér akármikor túlszárnyalja csípőből, és ezzel szép, éles ellentétben állhatna az, hogy mennyire vágyik mégis egy kapcsolat után.

Kár, hogy az ellentmondást nem sikerül kiélezni, mert komolyabb lelki történésekre nem tudunk következtetni a főhős tetteiből. Nem is gyanítjuk, hogy felmerült-e benne egy is e kérdések közül. A szerencsétlenség és az esendőség külső ábrázolása a regényben tökéletes, de néha éppen azért válik unalmassá, mert megmarad e külsőségek között. Az ismétlések ellenére a könyv humora, iróniája többnyire szórakoztató, empátiát ébreszt bennünk, megajándékoz azzal a felismeréssel, hogy mások is képesek csodálatosan cikik és szánalmasak lenni – de ez önmagában nem biztos, hogy kisregényhosszat kitartó koncepcióvá tud válni.

A mai huszonvalahány és harmincvalahány éves fiatalok közti „generációs szakadék” szála színezi a sztorit, de ez is inkább csak poénok szintjén merül fel, nem nagyon van kibontva. Semmiképpen nem arról szól a könyv, amit a kiadó a hátlapon kiemelt: hogy a rendszerváltás előtt feleszmélt nemzedék sok olyasmit is megélt, amiről a tíz évvel később születetteteknek már fogalmuk sincs. Az viszont nagy kár, hogy Gömöri Gergelynek nem jutott eszébe többet utazni, mert Londont és Berlint vagy legalábbis egy-egy arcukat ügyesen, néhány odavetett mondattal képes volt felrajzolni a szerző.

Amit Inkei Bence összeszedett, korántsem rossz, csak nem sáfárkodott vele annyira jól. Ez az első nagyobb lélegzetű szöveg, amit írt. Látszik, hogy a kósza ötlet ereje nem volt elég a végéig, és hogy a hozzáadott elemekkel – a hibernálás mint kerettörténet meg a generációs szakadék mint korkép – kicsit sután bánik, de mégis elég ez a kisregény egy fáradt nyári estére, végig lehet olvasni testi fájdalmak és lelki kínok nélkül, mert a sutaságaitól eltekintve egy fontos dologra mégiscsak ráhibázik. Éspedig arra, hogy az ember őrületesen érdekes. Ha valaki őszintén ír róla, azt nem lehet megunni. Akkor sem, ha a főszereplő élete a szó hétköznapi értelmében nem érdekes, vagy ha a kontextusteremtés, a több szállal, több szereplővel való virtuóz operálás a szerzőnek (még) nem megy, de egy igazinak tűnő figura esetleg sikerül.

(Inkei Bence: Mirelit, L’Harmattan Kiadó, 2012)