Hogy Meryl Streep az egyik legnagyobb átváltozóművész a mai Hollywoodban, arra nem a Thatcher-film a legmeggyőzőbb bizonyíték. Amikor elkezdtem nézni a Júlia és Júlia című, félig-meddig fajsúlyos mozit, egy pillanatra elborzadtam: Streep az ember által befogható hangtartomány határán rikácsol a filmben valami elképesztően földöntúli hanghordozással. Elég volt lecsekkolni a YouTube-on: a megszólalásig hasonlít a vásznon az általa megformált Julia Childra, aki diplomata férje mellett unatkozva tanulta ki a francia konyha trükkjeit Párizsban, majd tudását népszerű műsorában osztotta meg amerikai honfitársaival. Bőven elég lett volna hagyni, hogy Streep remekeljen, de mivel regényadaptációról van szó, nem lehet kihagyni a másik szálat sem. A másik Júlia korunk „hőse”: elveszett harmincas, aki azáltal talál magára, hogy egy év alatt végigfőzi Child recepjeit, és ezt blogon teszi közzé. A két történet fajsúlya a két Júliát játszó színésznő közötti különbséggel mérhető. Kiütéssel győz Streep/Child.
Soul Kitchen
Ha nem lenne ott a stáblistán, elsőre biztosan nem tűnne fel, hogy ezt a filmet az a Fatih Akin rendezte, akinek olyan súlyos moziélményeket köszönhetünk, mint a Fallal szemben meg A másik oldalon. Persze azért vannak metszéspontok: Akin most is örömmel nyúl a németországi bevándorlók témájához, de ezúttal a könnyed szórakoztatás és nem az érzelmi szélsőségek feltérképezése vezérelte. A film főszereplője, Zinos, amolyan szeretni való lúzer, akinek minden összejön: barátnője Kínába megy dolgozni, porckorongsérve lesz, lepukkant csehója döglődik, és nem elég az adóhatóság fokozódó érdeklődése, még a börtönből frissen szabadult bátyja is ráakaszkodik. A családi és üzleti konfliktusok mellett a Soul Kitchen a „hogyan lesz egy gasztronómiailag mínuszos kricsmiből felkapott hely” típusú zsánert is hozza – bár a hangsúly nem ezen van. Kevés felejthetetlen jelenettel, de tisztes színészi munkával és csipetnyi bájjal kedveskedik ezúttal Akin, a magyaros ízhatást pedig Gryllus Dorka rövid villanásai biztosítják.
Csokoládé
Attól, hogy a recept és a hozzávalók tökéletesek – vagyis egy remek történet, remek színészek és csokoládé minden mennyiségben –, még nem feltétlenül lesz mestermű a végeredmény, de szerencsére ez esetben az ízek tökéletesen összeértek. Olyan film ez, ami átmozgatja a lélek szinte minden porcikáját: elérzékenyült könnyezésre és jóleső nevetésre egyaránt csábít. A francia kisváros életét, ahol Reynaud grófja őrködik polgármesteri minőségben az erkölcsök felett, visszafordíthatatlanul megváltoztatja Vianne Rocher és kislánya megérkezése. Az asszony csokoládéboltot nyit, és lassan magához édesgeti a település megtört szívű és meggyötört lelkű lakosait, főleg a nőket. Véresen komolyan induló harca a gróffal szerencsére a legvégén komikus véget ér, és a másokat öntudatra ébresztő Vianne élete is rendeződik végre, hiszen a szerelem ízét megkóstolva neki is szembe kell néznie önmagával. Remek film a csábításról és arról, hogy a kísértésnek nem feltétlenül kell ellenállni. A szereposztás pedig – elég említeni Juliette Binoche, Johnny Depp, Judi Dench és Alfred Molina nevét – magáért beszél.
Woody Allen életműve finoman szólva sem egyenletes, és a Süti, nem süti bizony nem tartozik a karcosabb Allen-művek sorába. Jogosan adódhat a kérdés, akkor mit keres itt – túl azon, hogy a címében kaja szerepel. Valójában egyetlen, mégis jól kitalált fordulat miatt. A sztori eleje a jól ismert kasszafúrós filmeket idézi és parodizálja ki egyazon lendülettel: az Allen játszotta Ray Winkler piti alak, aki leharcolt feleségével civódva tengeti hétköznapi életét. Mégis szorgosan „dolgozik” azon, hogy számára is felvirradjon a nagy nap. Balfék haverjaiból csapatot szervez, és nekiállnak alagutat ásni a szemközti bankba. Hogy fedezzék tevékenységüket, sütiboltot nyitnak, ahol Ray neje gyúrja szorgosan a tésztát. A rablás persze balul sül el, ám a hírnév és a dicsőség mégiscsak utoléri a díszes kompániát: a süteményeknek híre megy, és az ügyefogyott simlisek hirtelen egy vállalat irányítóinak szerepében találják magukat. Bár az Allen hírnevét megalapozó filmekkel nem lehet egy napon emlegetni, könnyed kikapcsolódásnak megfelel a Süti, nem süti.
Louis de Funes a nevettetés legnagyobb európai mestere volt korában, ám veretes életművén belül is klasszikussá vált három-négy film, amelyek kultusza a mai napig tart. Az egyik legsikerültebb is komédiája a Szárnyát vagy combját?, amelyben rettenthetetlen éttermi kritikusként hiénázik a legkülönfélébb éttermekben, hogy ott osztogassa a csillagokat, s vitriolos kritikáival emeljen valaki mennybe vagy taszítson pokolba. Munkája során azonban mindvégig a hagyományos konyha és ízek mellett tör pálcát, ezért is lesz nagy a konfliktus riválisával, aki egy műételeket gyártó gyorsétterem-hálózattal terjeszkedik és ér el hirtelen sikereket. Ám ételeiről utóbb szó szerint kiderül, hogy műanyag. Funes éttermi kalandjai, válogatott álcái élményszámba mennek, de közben az alkotók nem győznek finoman pálcát törni a hagyományos francia konyha mellett. És a filmben a helyzetkomikum mellett kellő teret kap a konyhaművészet, ami arányt oly kevés mozinak sikerült az utódok közül eltalálni.
A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője
Peter Greenaway legjobb filmjében egy bűnöző luxuséttermet vezet Londonban, mindene az étkezés s az ízletes fogások. Életét az étteremben tölti, s a gasztronómia mellett minden másodlagossá válik. A szertartásos fogadásokon pedig egyre különlegesebb ételeket szolgál fel a mesterszakács, s egyre ínyencebbé válik a gazda, aki azt sem veszi észre, hogy felesége boldogtalan mellette, s hamarosan egy szerető karjaiban köt ki. Amikor viszont kiderül a félrelépés, a bosszú is szokatlan lesz. Greenaway filmje óda a gasztronómiához, egyúttal a kiüresedett élet parafrázisa is. Az egész film egy színpadon játszódik, s a rendező fantasztikusan festi meg a feszültséget és az atmoszférát színekkel (piros, kék, fehér). A csömört kevés alkotás fejezte ki jobban az elmúlt két évtizedben, mint A szakács, a tolvaj, a feleség a szeretője, amelyben nem mellesleg olyan később sztárrá váló művészek szerepelnek, mint Michel Gambon, Helen Mirren és Tim Roth.
A bizarr netovábbját Jean Pierre Jeunet szolgáltatja a Delicatessen című alkotásában. A klasszikus Jeunet-féle szürrealista világ a Delicatessenben nyomasztó és kíméletlen. Története egy távoli jövő kietlen városában játszódik, ahol az étel jelenti a legnagyobb kincset és értéket. Egy delikátbolt pedig kifejezetten jól működik, ahol mindig kapható hús. A titkot senki sem ismeri: a hentes az apróhirdetésre jelentkező segédeket darálja le árucikknek. A Delicatessen maró szatíra azzal a fantasztikus univerzummal, amely miatt oly megkülönböztethetőek volt Jeunet korai munkái más szerzői filmektől. Igazságtalanok lennénk ugyanakkor, ha nem említenénk meg Marc Caro nevét, akivel Jeunet a forgatókönyv mellett a rendezést is másodmagával jegyzi a Delicatessenben.
Mildred Pierce
Kertész Mihály egyik legismertebb filmjében és a negyvenes évek egyik kultikus film noirjában az étkezés, egészen pontosan az édességek játsszák a meghatározó szerepet. A kilátástalanságból előbb pincérnőként menekülni igyekvő, majd utóbb étteremláncával meggazdagodó nő egyedül lánya tekintélyét és szeretetét nem tudja kivívni, pedig másra sem vágyik. S miközben lassan pusztulás fenyegeti a családot a kérlelhetetlen lány miatt, szép pitéket, még jobb ételeket szolgálnak fel a vendégeknek. A Mildred Pierce szakít a hagyományos noir sémával, s ezúttal egy olyan családtörténet kerül a fókuszba, amelyben a bűn és bűnelkövetés keretbe foglalja a drámát, de szinte másodlagos marad az emberi kapcsolatok és torz jellemek mellett. A filmből tavaly készült Kate Winslet-tel és Guy Pierce-szel többrészes HBO sorozat, amely minden elismertsége ellenére sem volt képes megidézni az eredeti alkotás remek hangulatát és utánozni kivételesen magas színvonalát.
További, izgalmasabbnál izgalmasabb filmcsokrainkat itt találja!
