Hogy Meryl Streep az egyik legnagyobb átváltozóművész a mai Hollywoodban, arra nem a Thatcher-film a legmeggyőzőbb bizonyíték. Amikor elkezdtem nézni a Júlia és Júlia című, félig-meddig fajsúlyos mozit, egy pillanatra elborzadtam: Streep az ember által befogható hangtartomány határán rikácsol a filmben valami elképesztően földöntúli hanghordozással. Elég volt lecsekkolni a YouTube-on: a megszólalásig hasonlít a vásznon az általa megformált Julia Childra, aki diplomata férje mellett unatkozva tanulta ki a francia konyha trükkjeit Párizsban, majd tudását népszerű műsorában osztotta meg amerikai honfitársaival. Bőven elég lett volna hagyni, hogy Streep remekeljen, de mivel regényadaptációról van szó, nem lehet kihagyni a másik szálat sem. A másik Júlia korunk „hőse”: elveszett harmincas, aki azáltal talál magára, hogy egy év alatt végigfőzi Child recepjeit, és ezt blogon teszi közzé. A két történet fajsúlya a két Júliát játszó színésznő közötti különbséggel mérhető. Kiütéssel győz Streep/Child.
Soul Kitchen
Ha nem lenne ott a stáblistán, elsőre biztosan nem tűnne fel, hogy ezt a filmet az a Fatih Akin rendezte, akinek olyan súlyos moziélményeket köszönhetünk, mint a Fallal szemben meg A másik oldalon. Persze azért vannak metszéspontok: Akin most is örömmel nyúl a németországi bevándorlók témájához, de ezúttal a könnyed szórakoztatás és nem az érzelmi szélsőségek feltérképezése vezérelte. A film főszereplője, Zinos, amolyan szeretni való lúzer, akinek minden összejön: barátnője Kínába megy dolgozni, porckorongsérve lesz, lepukkant csehója döglődik, és nem elég az adóhatóság fokozódó érdeklődése, még a börtönből frissen szabadult bátyja is ráakaszkodik. A családi és üzleti konfliktusok mellett a Soul Kitchen a „hogyan lesz egy gasztronómiailag mínuszos kricsmiből felkapott hely” típusú zsánert is hozza – bár a hangsúly nem ezen van. Kevés felejthetetlen jelenettel, de tisztes színészi munkával és csipetnyi bájjal kedveskedik ezúttal Akin, a magyaros ízhatást pedig Gryllus Dorka rövid villanásai biztosítják.