A kiállításon szereplő fényképeket a budapesti Sportmúzeum gyűjteményéből, valamint lengyelországi futballcsapatok archívumából válogatták össze. A Kultúrgrund kérdésére, hogy milyen koncepció áll a kiállítás mögött, Keresztes Gáspár, az Intézet kulturális titkára elmondta: bár az anyag egészen a 90-es évekig öleli fel a közös futballtörténelmet, a fő hangsúly a háború előtti időszakra esett, ami nem véletlen, hiszen kis túlzással „mi adtuk a lengyeleknek a focit”.
A magyar futballt ugyanis néhány évtizeddel korábban kezdték megszervezni, és a magyarok komoly szerepet játszottak abban, hogy a lengyeleknél is meghonosodjon a játék. Sőt a lengyelek magyar földön játszották első válogatott külhoni meccsüket is, az 1921-es mérkőzésről egyetlen kapott góllal távoztak északi barátaink, igaz, annak, hogy nem könyvelhettek el súlyosabb vereséget, a sokkal jobb formában játszó magyar csapat gavallérsága volt az oka. Nem véletlen egyébként ez a történelmi gesztus: a lengyelek nem sokkal előtte nyerték vissza államiságukat, így a magyarok az ismét függetlenné vált Lengyelország előtt is tisztelegtek előzékenységükkel.
Keresztes elmondása szerint a lengyelországi focibolondok a mai napig tudják, ki volt például Patkoló Rezső vagy Pozsonyi Imre. Ami nem csoda, hiszen Patkoló több lengyel csapatot is erősített az ötvenes években, míg Pozsonyi nemcsak a lengyelek nemzeti csapatát edzette, hanem az ő vezetésével nyerte meg a Cracovia csapata a független Lengyelország első bajnokságát is. A magyarok voltak ugyanakkor az utolsók is, akikkel a lengyelek 1939 augusztusában, a világháború kitörése előtt néhány nappal megmérkőztek Varsóban. A találkozó számunkra 4:2-es vereséggel zárult. Miközben a pályán a csapatok egymással gyürkőztek, a kiküldött magyar újságíró arról is beszámolt, hogy a lakosok vasárnap délelőtt légvédelmi árkokat ástak.
A történelmi pikantéria ékes példája az az 1922-es lengyel–román meccs is, ahol a lengyelek edzője a már említett magyar volt, míg a román nemzeti válogatottban egy darab lengyel és ugyanennyi román játékos mellett mindenki más magyar nemzetiségű volt – lényegében tehát lengyel–magyar mérkőzés volt ez is.
Egy másik érdekes magyar vonatkozás is említhető: a hatvanas évekig használt, jól ismert bőr futball-labdát lengyelül gyakran csak wegierkának emlegetik, utalva ezzel is a magyarokra. Egy ilyen labda díszíti egyébként a kiállítás alatt az intézet kirakatát is, a „bőrt” az Aranycsapat meccseinek emlékére kapta annak idején egy lengyel futballrajongó.
A másik korszak, ami kiemelt hangsúlyt kap a kiállításon, a hatvanas, és főként a hetvenes évek időszaka, hiszen ez utóbbi a lengyel futball aranykorának számít mind a mai napig, elég csak említeni Zbigniew Boniek nevét, aki jelenleg az Eb nagykövete. És hogy ebből az időszakból is említsünk hazai vonatkozást: a lengyel futballválogatott eddigi egyetlen olimpiai aranyérmét – 1972-ben, Münchenben – is a magyarok elleni mérkőzésén szerezte. Ami már messze nem volt gavalléros tett.
