Szálinger és a felkapott közéleti verselés

Egy költő egyfunkciós: verset írjon, és ne értsen már a bányászathoz vagy a lótartáshoz is – tartja Szálinger Balázs költő. Könyvheti interjú.

– Amikor utoljára láttam egy közéleti versek ügyében életre hívott vitán, azt mondta: „Azért vigyorgok, mert rájöttem, hogy ezt a vitát könnyebb lenne versben levezényelni, hiszen ebből itt most semmit nem értek”. Két politikus költő, Kukorelly Endre és L. Simon László között ült, a negyedik beszélgetőtárs Schein Gábor volt. Most jelent meg Köztársaság című kötete – ezzel kíván beszállni a vitába?
– Nem. Ha aktuálpolitikai kérdésekről nyilatkoznék itt vagy egy felolvasóesten, sőt bárhol máshol nyilvánosan, akkor szállnék be a vitába. De ezzel a kötettel tulajdonképpen nem csináltam mást, mint ami a dolgom: verseket írtam bele. Az ominózus beszélgetés miatt nagyon szégyellem magam a szervezők előtt, mert csalódást okoztam, kiszálltam abból a vitából, pedig kedvesek voltak és meghívtak. Talán a beszélgetőtársakat is megbántottam. De szerintem egy költő egyfunkciós: verset írjon, és ne értsen már a bányászathoz vagy a lótartáshoz is. Politológiai, sőt irodalomelméleti vitákba sem tudok belefolyni, mert nincs hozzá képzettségem, és nem is érdekel. Vagy csak magánemberként, de költőként semmiképp. Ezért kínos: hogy én ezt miért nem tudtam előre, már akkor, amikor meghívtak!

Fotó: Béres Attila

– Mégis: hogyan lehetne lefolytatni egy ilyen vitát versekben?
– Talán úgy, hogy születnek közéleti kérdésekről versek. Ugyan jelennek meg ilyenek mostanában, de hogy komolyabb társadalmi (és nem irodalmi) vita folyna a versek kapcsán a mai közállapotokról, nem hiszem. A vers kinyilatkoztatós műfaj; hogy egymással feleselnének a versek, azért az elég ritka. Kemény István és Térey János versváltásáról mondják, hogy az egyik valamilyen szinten reflektál a másikra, de érdemi vita ott sincsen. Ami a közéleti vonatkozású irodalmat illeti, az a kritikusok feladata, ami meg magát a közéletet, az a politológusoké, nem is a politikusoké, hiszen végeredményben a vita a választókban dől el – ahogy a versek esetében az olvasókban.

– Miért lett felkapott téma a közéleti-politikai költészet?
– Az biztos, hogy számosságát tekintve az elmúlt egy évben született a legtöbb ilyen vers, persze létezett a műfaj azelőtt is, de most hangsúlyosabbá vált. Az Édes hazám című közéleti versantológiából kiderül, hogy ez nemcsak egy másfél éve tartó hullám. Ami viszont nagyon furcsa, hogy bölcsész érdeklődésű emberek – akik számára azelőtt egyenesen költőietlen és ciki volt a közélettel foglalkozni – most éppen ezt teszik. Furcsa ez és váratlan, de örülök neki. Mert ez a jó, és nem az, ami pár éve volt.

– De hát miért lenne furcsa? Az 1990-es évek elejének politikáját is bölcsészek és jogászok irányították, s csak aztán kerültek elő a szakpolitikusok.
– Azok a bölcsészek éppen azért nem írtak közéletről és politikáról, mert politikai szerepet vállaltak. Nagyon nehéz lehet például kulturális miniszterként közéletről verset írni.

– És valóban, egyik jelenlegi politikus költőnket sem ragadta magával a közéleti versek cunamija.
– Nagyon helyes. Mint ahogy én is, ha most kifejezetten politikai kérdésekről nyilatkoznék, ugyanazt a határsértést követném el, csak a másik oldalról.

– Nincsenek relatíve fiatal költők az Édes hazám című antológiában: krisztusi korával ön a második legfiatalabb. Nem írnak a huszonévesek közéleti verseket?
– A rendszerváltozás után szocializálódott generációt ez a kérdés nem nagyon érdekli. Leginkább az foglalkoztatja őket, aminek egy huszonéves embert foglalkoztatnia kell. Többnyire magyar szakos bölcsészek, s lehet, hogy a szociológia, a gazdaság, a történelem az érdeklődésükön kívül van: ha látnak egy síró bácsit, az jut eszükbe, hogy ez elkeserítő, nem pedig az, hogy miért sír. Ami nem olyan nagy baj. Az csak a történelmi érdeklődésemnek köszönhető, hogy én korábban is írtam ilyen verseket, semmi előrelátás nem volt ebben.

Fotó: Béres Attila

– A Köztársaság című kötete és az Édes hazám című antológia nyilván nem összehasonlítható, de ha önt kell elhelyezni a politikai költészet térképén, akkor a közéleti versei középutasabbnak tűnnek, mint az antológia túlnyomó része.
– Aki normális ember, normális alkotó, és felelősnek tartja magát, az középutasnak mondható. Nem fölötte áll a dolgoknak, hanem benne, középen. És ez nem azt jelenti, hogy kétkulacsos. Mert ha így lenne, kétszer drágább helyen ülnénk, és én fizetnék. A választások is erről szólnak: csak a középpel lehet nyerni. Nekem az a dolgom, hogy felszisszenjek bármelyik oldal retteneteitől is. Különben nem lenne bonyolult nagyon sokat kereső és országosan ismert költőnek lenni. Néhány nyilatkozat, aláírás, kiállás vagy itt vagy ott, és ennyi. Biztos könnyebb lenne, mint bajlódni magukkal a versekkel. De amit elérek ezzel a bajlódással, nem adom oda senkinek. Mert nincs is semmi másom.

– Viszont a kötetben műfaji szempontból mindent bejár: persze van benne jó sok líra, aztán van benne dráma is Köztársaság, illetve epika Háború címmel. Ahogy a Kárpát-medencét is bejárja: Zalától Erdélyen át Budapestig. Milyen viszonyok, milyen viszonylatok ezek?
– Ezt a könyvet verseskötetnek fogom föl, bár egy picit talán most alárendelt szerep jutott a verseknek a szerkezet miatt. Lehet, hogy több téma jöhetett volna szóba, de azt akartam, hogy egységes legyen. S nem kihagytam verseket, hanem nem írtam meg őket. A Köztársaság című drámát, remélem, be fogják egyszer mutatni, olvasópróbája már volt, Laboda Kornél színházi rendező barátomnak köszönhetően. A kötetben lévő Háború című hosszúversből talán lehetne monodráma. Na és a Zala–Erdély–Budapest viszonylat: Zalából, otthonról nagyon pozitív visszajelzéseket kapok. Zalaegerszeg mindig hazavárt, Keszthely és környéke általában kimaradt, viszont ez mostanság megváltozott. Ráadásul újabban a Hévíz című folyóiratot szerkesztem Cserna-Szabó Andrással, és nem provinciális a helyzetünk. Erdélyt pedig össze sem lehet hasonlítani Magyarországgal. Nagyon lazák az erdélyiek, felülről, jobban és derűsebben látják az itthoni eseményeket. Jobban beszélnek angolul, eleve kaptak még egy nyelvet, egy másik kultúra ismeretét. Bár a hazai közvéleményben más olvasat él: Erdély egyszerűen nyitottabb a világra, mint Magyarország. Kolozsvár pedig a legtrendibb város a Kárpát-medencében: kultúra, egyetemisták, és nagyobb az élet, mint Budapesten. Nem a koncentráltsága miatt, hanem mert tényleg nagyobb. Kolozsvár valóban egy ország fővárosa, mert Erdély tényleg egy ország. Magyarországot leginkább államnak látom. Itt nincs olyan tapintható országtudat, mert ha lenne, sok kellemetlen kérdéssel szembe kellene nézni. De mi minden fronton szeretjük elhessegetni magunktól tényeket, főleg, ha traumákról van szó.