Ha egy átlagos nyári péntek estén felugrunk a pécsi Király utcában a Szoba galéria-lakáskocsmának otthont adó kétszobás polgári lakásba, legelőször biztosan azt vesszük észre, hogy nincs üres szék. Ha van program, akkor biztosan nincs, márpedig van program. Szék tehát nincs, de a háziasszonyok biztosan pillanatok alatt összegründolnak valahonnan kétfenéknyi felületet. És mellesleg nagyon örülnek nekünk, de nem azért, mert ismernek. Erről talán Járai Márk tudna legtöbbet mesélni: ma este ő a műsor, Cseh Tamás-dalokat énekel. De egyszer régen ő is csak úgy „bejött”.
Már két éve, hogy Pécsett létezik egy olyan hely, ahová csak úgy be lehet jönni. Hegyi Maja és Sándor Ildikó, egy jogász és egy közgazdász lány megcsinálta a Szobát, mert művészettel akartak foglalkozni. Úgy, ahogy nekik tetszik. Először az ismerősök jöttek, aztán az ismerősök ismerősei – egyetemi város, nem kellett nagyon keresni a huszonéveseket –, aztán jöttek a pécsi zenészek – belőlük is van bőven – meg az ő ismerőseik, meg akik hallották, vagy látták a plakátot, vagy azt, hogy nagy ki-be járás van a lépcsőházban, aztán pedig maguk a háziasszonyok is elvesztették a fonalat. A negyven-ötven ember közül, aki ma összezsúfolódik a szobákban és a teraszon, egy részét egyáltalán nem ismerik. – Volt, aki azért kezdett ide járni, mert olcsó volt a sör – emlékszik vissza a kezdetekre Maja –, aztán megtetszett neki a program, és itt ragadt.
A Szoba eredetileg underground és street art művészek kiállítóhelyeként indult, és – bár a lányok szívéhez ma is közel áll ez a vonulat – idővel bejöttek más műfajok is. Ma már csak egy biztos: hogy mindig van valamilyen kiállítás a Szoba falain. Most éppen leszedték egy egri graffitis csapat, a CFS festményeit. Ahogy Maja elmondja, legtöbbször Pestről hívnak le művészeket: mindig is idegesítette őket, hogy csak a fővárosban láthatják azokat a kiállításokat, amiket fontosnak tartanak.
A képzőművészet mellé gyorsan felzárkózott a zene is: havonta egyszer megjelenik a Szobában egy szobazenész, aki egy szál gitárral ad elő saját dalokat. – A kis felállásokkal, kevés hangszerrel operáló szobazene vagy „hálószobapop” maga is egy műfaj, de nem is férne el túl sok zenész nálunk – mondja Maja. – Az utóbbi időben Egyedi Péter, Kristóf Norbert, Pálinkás Tamás, Járai Márk és Ian O’Sullivan volt itt, augusztusban Hangácsi Mártont várjuk.
Az, hogy rögzíteni is lehetne egy-egy számot a Szobában, Thomas Jensen haverjuk fejéből pattant ki: egy este kiállt a szoba közepére, tapsolt egyet, és rögtön feltűnt neki, hogy a Király utcai lakás nappalijában jó az akusztika. Ezzel még aznap fel is találta a szoba sessionst. – Nem vettük komolyan – meséli Maja –, de másnap megjelent, és felsorolt egy csomó nevet, aki előadóként szóba jöhet. Pécsett sok zenész és zenekar van helyben, nem volt nehéz összeállítani egy listát. Csapat is alakult, már nem is tudom, hogy pontosan hogyan. Volt valaki, aki tudta kezelni a kamerát, egy másik, aki a vágáshoz értett, és így tovább. A stáb egyébként itt találkozott nálunk, azelőtt nem dolgoztak együtt, nem is ismerték egymást. (Az ilyen találkozások egyébként a Szoba specialitásai, feltehetnék őket az itallapra. Kérdezem Maját, hogy van ez, de csak a vállát vonogatja: nem tudják, alakul magától.)
Azóta minden héten egyszer, nyitás előtt stúdióvá alakulnak: kaputelefon félretéve, mobilok kikapcsolva, felvétel, utómunka, és a friss videó már fel is kerül a YouTube-ra. A sorozatnak van saját csatornája és külön Facebook-oldala is, a pécsi illetőségű 30Y zenekar tagjainak, Beck Zolinak és Beck Zazának a videoklipjét már ötezren látták.
Ha ez még nem volna elég, a Szoba szervezői szép csendben megalapították a saját összművészeti magazinjukat: a nemes egyszerűséggel a magazin.-nak nevezett folyóirat változó rendszerességgel jelenik meg, csak online változata van. A Szobában történteket szokták áttekinteni benne – készül interjú minden kiállító művésszel –, és ami még eszükbe jut, receptrovattól zenekritikán át a filmekig. Persze ez is ingyenes, ahogy az összes program, kivétel nélkül, a fedezetet a vendéglátás teremti meg.
Ha találkozom a lányokkal, soha nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: még mindig tartják-e magukat ahhoz, hogy nem pályáznak támogatásért. Két találkozó között el szokták felejteni ezt a kérdésemet, és újra meg újra elcsodálkoznak rajta, annyira távol áll az ő szemléletüktől. Azt mondják: mindig is olyan vállalkozásként tekintettek a Szobára, ami szellemi értéket teremt, de azért mégiscsak vállalkozás, aminek meg kell állnia a maga lábán, mert szerintük ez így természetes.
