Soha eddig ki nem állított rajzok, művek is láthatók Kokas Ignác mostani, egyáltalán nem nagy kiállításán, amit azonban – még egy hétig, a hónap végéig – mindenképp érdemes megnézni. Kokas Ignác ugyanis nemcsak nagyszerű festő, de képein olyan jelentések, szépségek, üzenetek vannak, amelyek a mai művészeti közegben olyanok, mint a prófétai tanítás.
Kokas Ignác a „fényes szelek” nemzedékének tagja volt. Ma már alig vannak azok közül, akik valamikor a második világháború utáni pár évben mezítlábas parasztgyerekként kerültek fel Budapestre olyan művészeti kollégiumokba, mint amilyen a mára híressé lett Dési Huber vagy Derkovics Gyula szakkollégiumok voltak. Innen került ki Kokas Ignác, csakúgy mint egyik legjobb barátja, a később költővé érett grafikus, Nagy László. A háború után indult, a húszas-harmincas évek szülötteiből alakult generáció volt ez, s talán az utolsó olyan modernek, akiktől nemcsak művészetet, mesterséget, de emberi hozzáállást is tanulni lehetett. Bölcsességet, szépséget, emberséget, a munka és művészet iránti alázatot, amely végtelen egyszerűséggel, őszinteséggel párosult. Ez az „egyszerűség” teszi csodálatossá ennek a generációnak számos alakját: Nagy László költészetét csakúgy, mint a korán elhunyt festő-kortárs, Kondor Béla művészetét.
Ez a generáció a nagy kezdések, nagy bukások, kiábrándulások és túlélések nemzedéke volt, a XX. század második felének tanúja. Olyan helyre menekítették el a művészet üzenetét, ahol nem lehetett bántani: a természetbe, az emberbe. A természet közelisége, érintése még akkor is jelen van, ha Kokas Ignác esetében absztrakt, gesztusfestészeti részletekből építkező kompozíciókat láthatunk. Maga úgy fogalmazott: „Azért nincs a képeimen ember, figura, mert az odébb van, és már nem lehet látni.” Talán épp emiatt, ha absztrakt kompozícióit nézzük, minden gesztus, minden vonal mégis mélyen emberi, élő és valóságos. Nem maszatok, nem belemagyarázások ezek, nem is kell a képekről hosszas értekezéseket tartani, mert magukért beszélnek, szépségük önmagukból fakad.
Ritka olyan kiállításon részt venni, ahol nem kellenek a hosszú, magyarázó mondatfüzérek a művész lelki életéről, gondolatairól. Ahol nincs valami bombasztikus koncepció, ami által társadalmunkra fognak majd vetíteni valamit valahogyan, hogy a dolog „aktuális” legyen. Kokas Ignác képei nagyon távol állnak az efféle aktualitástól. Ugyanakkor hihetetlenül frissek, olyannyira, hogy nehéz elhinni: egy három éve, 84 éves korában elhunyt művész művei. Művészi célja Kokasnak ugyanis nem valamiféle társadalmi vetület leképezése, hanem az ősi emberi ösztön művészi kiélése. Az egyszerű asztalosgyerek, amikor felkerült a fővárosba, a művészeti egyetemre, nem volt kapcsolatban a régi korok nagy művészeivel. A napfelkeltével, a virágokkal, a nyájakkal viszont annál inkább. Ahogy ő fogalmazott: lehet, hogy Pesten laktam, de az ágyam mindig Válban volt.
Kokas Ignác művei megjárták a Velencei Biennálét, és tíz éven át a Képzőművészeti Egyetem tanára is volt, igazából azonban mindig egy váli asztalosgyerek maradt, aki történetesen fest. Frissessége is abból adódik, hogy soha nem tévedt el stílusok, irányzatok, társadalmi megfelelési kényszerek, absztrakt fogalmak sűrű erdejében, hanem ösztönösen adta ki magából, ami benne volt: érzéseket, színeket, gondolatokat. Mindezt olyan mesteri alázattal és egyszerűséggel tette, ahogy a mai világban, a technikai kütyük, információk és téveszmék, befolyásolások és ámítások közepette annyira vágyunk mindent megragadni. Kokas Ignác még mindig taníthat minket. Évtizedekkel tanári munkássága és évekkel halála után is arra, hogy milyen megmaradni közel a természethez, továbbá mindig emlékezni arra, honnan jöttünk s hová megyünk. A sok téveszmével és zsákutcával szemben ugyanis mindig ott állnak a természet és művészet örök igazságai: a soha, a mindig és a pillanat.
Kokas Ignác életében rendkívül keveset állított ki, kifejezetten ritka vendége volt a galériáknak, múzeumoknak. Özvegye, Kokasné Kósa Judit a hagyaték gondozása közben azonban gondoskodik arról, hogy a nagyközönség számára eddig ismeretlen Kokas Ignác rendszeresen megjelenjen a nyilvánosság előtt. Ez a mostani kiállítás tehát meglehetősen személyes hangvételű. A megszokott monumentális kompozíciók ezúttal hiányoznak, sokkal inkább van jelen a gondolkodó és csendben alkotó idős mester vallási, hitbeli kérdéséket is boncolgató, elmúlással, enyészettel foglalkozó képeivel. Kokas Ignác valóban az „öreg váli festő” volt, s műtermében az idő mint a képeiről lekapart réteg sorjázik. Ezen rétegek közül került ki a mostani válogatás is: korai rajzok és kései festmények egyaránt, amelyek révén intim bepillantást nyerünk egy nagy művész alkotói kulisszái mögé.
(Kokas Ignác-emlékkiállítás, Óbudai Kulturális Központ. Látogatható július 31-ig.)
