Batman vs. bolsevizmus

Terror, érzelmek és csipetnyi forradalmi romantika. A Felemelkedés nem mestermű, mint A sötét lovag, de méltó befejezése lett a Batman-trilógiának.

Batman, az új közönségkedvenc

– Te láttad az előző részeket?
– Nem, de azt mondják, hogy nagyon sötét film lesz.

A két huszonéves lány között lezajlott párbeszédnek a vetítőterem előtt kanyargó sorban voltam fültanúja, és el kell ismerni, ez a suta dialógus nagyon is árulkodó. Jelzi, hogy a Christopher Nolan rendező által újrateremtett filmes Batman-univerzum – a 2005-ös Batman: Kedződik, és még inkább a 2008-as A sötét lovag című moziknak köszönhetően – már nemcsak a képregényrajongók szűkebb rétegének otthonos terep, hanem a kulturális divatokra fogékony alkalmi látogatók is örömmel keresik fel. A sötét jelző pedig kétségkívül adja magát az immár trilógiává bővült sorozattal kapcsolatban, amit sajnos csak nyomatékosítanak a premiereket beárnyékoló tragikus események – előbb a Jokert megformáló Heath Ledger korai halála, most pedig a denveri ámokfutó rémtette.

Ráadásul a nem kívánt médiafigyelem mellett ezúttal a kissé túlpörgetett médiakampány sem tett jót a filmnek: a túlzott várakozások miatt valószínűleg sokan éreznek majd csalódottságot a moziból kifelé menet. Pedig nem kellene: a Felemelkedés ugyanis több mint tisztes iparosmunka, bár kétségkívül nem beszélhetünk mesterműről, mint A sötét lovag esetében. A rendezőnek sikerült ugyan az előzmények számos erényét átmentenie – ha ezúttal kevesebb is van belőle, de azért akad jó pár fifikásan megkomponált akciójelent ebben a filmben is, a színészvezetésre és a zenei aláfestésre pedig most sem lehet panasz –, helyenként azonban érezni a kapkodást és nem mindig egészen átgondolt a dramaturgia sem.

Az ebből fakadó cikibb jelenetek felsorolása persze minden filmkritikus számára kedvelt szakmai versenyszám, de szerintem haszontalan lenne most hosszasan rugózni például azon, hogy amennyiben Bruce Wayne évekig élt kastélya mélyén a sötétben milliárdos rokkantnyugdíjasként, akkor mégis hogyan maradt ennyire fitt, vagy számon kérni a forgatókönyvön, hogy Wayne/Batman miért őrizgette gondosan azt a nemes célokra is használható tömegpusztító fegyvert a high-tech sufnijában, ha sejtette, hogy annak beüzemeléséhez nem kell sok fáradság, elég csak mondjuk felhajtani egy zsarolható orosz atomtudóst. De kár lenne tovább szemlézni az ehhez hasonló dramaturgiai csacsiságokat, egy Nolan-féle Batman-film minőségét nem feltétlenül csak ezek száma és komolysága határozza meg, bár némi bosszúságot azért tudnak okozni.

A néppel tűzön-vízen át!

Sokkal komolyabb gondot jelent ez esetben az igazi ellenfél hiánya. Ebben a történetben is emberére akad Gotham City sötét őrangyala a brutális exzsoldos Bane személyében, ám kettejük küzdelme nem mérhető ahhoz a hideglelős filozófiai és morális párbajhoz, ami a sötét lovag és Joker között zajlott. Legyünk azért igazságosak: évekkel ezelőtt valóban kivételes filmtörténeti pillanatnak bizonyult Heath Ledger és a szerep egymásra találása. Nolan Jokere nemcsak őrült és kegyetlen volt, hanem a radikális szabadságeszmény torz manifesztációja is. A legkényelmetlenebb ellenfele volt a kettős életet élő igazságosztónak, hiszen megmutatta: mindenki függ valakitől vagy valamitől – vagyon, hírnév, szerelem, vagy akár az önfeláldozás nemes eszményétől –, és ezért mindenki rossz útra tévedhet, rossz döntést hozhat. A mostani film első fele Joker tételeit igazolta: Batmant épp azok taszították ki, akiket megmentett, szerelmének elvesztése így még csak igazi áldozatnak sem tekinthető. Ebből az állapotból aztán mégiscsak az új és kevésbé kifinomult ellenfél mozdítja ki hősünket.

A kissé lassan induló film az első, érzelmesebb órát követően látványosan felgyorsul, miután Bane társaival együtt átveszi a hatalmat a város felett, kiiktatja a rendvédelmi szerveket, partvonalra küldi a magát egyébként is látványosan elhagyó Batmant, és egyfajta anarchista zugköztársaságot rendez be a külvilágtól elzárt Gotham Cityben. Itt érdemes közbeszúrni, hogy Nolan mozijai is jó eséllyel pályáznak a bölcsészkari szemináriumok kedvelt segédanyaga státuszra, miután a történet lesorjázott és hézagmentes elbeszélésén, valamint a látványorgiák biztos kezű dirigálásán túl a mestert mintha rögeszmésen foglalkoztatnák bizonyos etikai és morálfilozófiai dilemmák, nem is beszélve az egyén és a tömeg, vagy a hős és a tömeg viszonyáról. Azt nem tudni, Nolan e-könyv olvasójában vajon ott lapul-e Madách Az ember tragédiájának angol fordítása, de a magyar géniuszhoz hasonlóan ő is makacsul vissza-visszatér az alapkérdéshez: miért van az, hogy a tömeg, a nép hősért kiállt, de aztán számos okból – politikai érdek, félelem, kisebbrendűségi érzés stb. – elfordul hősétől, mi több, az életére tör. Most is ott lebeg valahol a horizonton ez a kérdés, de ezúttal nem sikerült olyan mélységeiben megragadni és láttatni a problémát, mint A sötét lovagban. Többek között azért sem, mert a nép lényegében hiányzik a Felemelkedésből, közemberből, vagy a társadalmi elit képviselőiből is csak mutatóba akad egy-egy statiszta.

Nem hiányzik azonban a nép nevében nyilatkozó, a világot lángba borítani akaró örökös forradalmár figurája. Ő lenne Bane, aki eleinte nem tűnik többnek, mint egy homályos eredetű Izom Tibornak, de aztán egyszer csak az ideológia nyelvén kezd beszélni. Miután a föld alá szorult összeesküvőtársaival gondosan aláaknázta – szó szerint és képletesen is – a gothami társadalmat, kihirdeti a népuralmat. Újsütetű Lenin-imitátorunk a nép kezébe adja látszólag a hatalmat, de jó szokás szerint a terrort emeli hétköznapi gyakorlattá, amihez a dicstelen jakobinus diktatúra idejét időzi bíróságot is gründol.

Ezek után a magára maradt város persze már csak egyvalaki visszatérésében bízhat – akit korábban maguk űztek el –, de ehhez az álruháját és hitét vesztett Bruce Wayne-nek kell előbb önmagát legyőznie. A film végi csavarnak köszönhetően az első résszel megkezdett történet minden lényeges mozaikdarabkája a helyére kerül. A gondosan megalkotott filmhármasnak hála a képregényfilmek gyakran közhelyes jellemábrázolása helyett igazi fejlődésregényt láthatunk. A sötét lovaggal ellentétben a Felemelkedés nem lett felkavaró filmeposz, de mégiscsak méltó lezárása annak a rendkívül figyelemre méltó művészi teljesítménynek, ahogy Nolan egy kommersz műfaj keretein belül volt képes értékkel bíró szerzői filmeket alkotni.


(A sötét lovag – Felemelkedés. színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 165 perc, 2012. Forgalmazza az InterCom)