Százharmincöt évvel ezelőtt, 1877. július 27-én született Dohnányi Ernő, aki Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett a XX. századi magyar zene legjelentősebb alakja. A bécsi, a berlini és a pesti zeneakadémia iskolateremtő professzorát, vezetőjét irigyei 1945-ben háborús bűnökkel rágalmazták meg, ezért Amerikába emigrált, New Yorkban halt meg 1960. február 9-én. Második szimfóniáját, amelyet a világháború borzalmai inspiráltak, emigrációja idején, már Amerikában mutatták be 1956-ban. E mű nálunk idén tavasszal csak negyedszerre hangzott el, a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjén. Az est szólistája Nagy Róbert csellóművész, a Bécsi Filharmonikusok szólamvezetője, a Bécsi Zeneművészeti Egyetem professzora volt.
– Dohnányi Ernő és Hidas Frigyes művei is elhangoztak a MÁV Szimfonikusok estjén, ami nemcsak nehéz koncertprogram, kuriózum is volt: e komponisták műveit kevésszer játsszák magyar hangversenytermekben. Túl azon, hogy Dohnányival elbántak az irigyei, 1945-ben megrágalmazták, mégiscsak eltelt két évtized a rendszerváltás óta, ám nagyszerűségére most úgy csodálkozunk rá, mint például Hubay Jenő művészetére. Mi ennek az oka?
– A zeneszerzőknek vannak alkotói periódusaik, amelyek után mindig eltelik egy idő, amikor újra felfigyelnek a művészetükre. Ehhez a komponistának nem is kell feltétlenül meghalnia, még az életében is megtapasztalhatja ezt a csendesebb fázist. Annak idején Johann Sebastian Bach művészetét is Mendelssohn és Schumann hozta vissza a köztudatba, pedig Bach a zene óriása. Dohnányi Ernő és Hidas Frigyes művészete szerintem nagyon fontos a magyar repertoárban. A saját korukban tudatosan vállaltak egy konzervatív értéket, szemben a korszellem modernkedésével vagy az új bécsi iskola törekvéseivel. Emiatt a mai napig kicsit háttérbe szorultak – bár a Hidas-féle filmzenék igenis köztudatban vannak –, holott nagyszerű mesteri tudással igazán jó zenét tudtak írni. Mind Dohnányi, mind Hidas igen közel áll hozzám: ugyan a magyar határtól hatvan kilométerrel nyugatabbra élek, akármerre járok a világban, Tokiótól New Yorkig nagy szeretettel játszom a műveiket. Dohnányi már főiskoláskoromban megragadott, a diplomakoncertemre is őt választottam, Hidas művét először 2006-ban játszottam Makón, a bemutatón Frici bácsi is jelen volt, és könnyes szemmel gratulált: ezt így kell játszani.
Nagy Róbert: Dohnányi és Hidas művészete nagyon fontos a magyar repertoárban
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Vendégszólistaként milyen volt a MÁV Szimfonikusokkal játszani a Bécsi Filharmonikusok után?
– Az első próbán nem egészen fél óra alatt már éreztem, hogy befogadtak, ami hatalmas dolog, hiszen nem ugyanazt a zenei nyelvet beszéljük. Én egy másik iskolát, a bécsi stílust játszom.
Hallani kell azt is, hogy mások is hallanak minket
– Mi fán terem a bécsi stílus?
– Ezt hangszer nélkül nagyon nehéz elmesélnem. Ha egy keringőt valaki meghallgat egy német, majd egy osztrák zenekar előadásában, hallani fogja a különbséget, ez a nem zenészeknek is azonnal a fülébe ötlik. A vonókezeléstől a hangszínig, a frázisok súlyelosztásáig nagyon sok minden meghatározza azt a fajta játékot, amit bécsi iskolának hívunk. Nem véletlen, hogy egy bérletes koncertünk előtt tartunk esetleg három, négy próbát, van karmester, akinél kettő is elég, ám az újévi koncert előtt, amelynek repertoárja keringőkből, polkákból áll, amelynél nagyon fontos a bécsi stílus hangzása, öt próbát is tartunk. Aztán van egy főpróba a közönséggel, egy szilveszteri koncert, aminek a programja megegyezik az újévivel, és amit a közönség, a televíziónéző január elsején lát-hall, az már a harmadik koncertünk. Nem azért készülünk ennyit az újévi koncertekre, mert ezek a darabok olyan nehezek lennének, a budapesti Zeneakadémia együttese is simán lejátszaná bármelyik darabot, inkább az együtt légzés, az együtt érzés kimondhatatlan, elmagyarázhatatlan csodáját igyekszünk ekképp megteremteni, ami egy-egy koncertet valóban emlékezetessé tesz. Talán ez is része a bécsi iskolának.
– Mi nehezebb, könnyebb: szimfonikus együttesben, kamarazenekarban vagy duóban, például a feleségével, Kardos Éva zongoraművésszel alkotott duójával egymásra hangolódni?
– Akárhány emberrel is muzsikálunk együtt, a másikra való ráhallás már ott kezdődik, amikor játszani kezdünk. A folyamat mindig ugyanaz, amennyiben valóban törekszem arra, hogy halljam a többieket, és halljam azt is, hogy a muzsikustárs is éppen így hallgat engem, és hallja a partitúrát is. A Bécsi Filharmonikusokkal nagyon összeszokott gárda vagyunk, rendszeresen kamarazenélünk is együtt. Tulajdonképpen két nagyzenekarnyi munkát végzünk: a bécsi operaházban mindnyájan állami alkalmazottként zenélünk, míg az egyesületben a filharmóniai tevékenységünket egyfajta szabadidős szórakozásként űzzük, persze olyan színvonalon, ami a hírnevére, a világraszóló meghívásokra is feljogosítja a Bécsi Filharmonikusokat. Ezért is fordulhat elő az, hogy az operában a repertoár-előadásaink rendszeresen próba nélkül mennek, előttünk még ismeretlen karmesterrel, esetleg ismeretlen énekessel. Mi ismerjük a darabot, a vendégművészek is, az improvizációnak viszont van egy olyan fantasztikusan izgalmas koncertatmoszférája, amit túl sok próbával csak tönkretennénk.
Ki ez a sovány srác a karmesteri pulpituson?
– Komolyan mondja, van olyan, hogy a Bécsi Filharmonikusok a pulpitusra lépve látja először a karmestert?
– Igen, ez nálunk rendszeres. Emlékszem, amikor 1994-ben először vezényelt minket Fabio Luisi, aki most James Livine helyét átvette a New York-i Metropolitanben, elfelejtettem megnézni az opera épületére kitett plakáton, hogy aznap este ki vezényel minket. A nevét se tudtam! Bejött egy fiatal srác, úgy nézett ki, mint egy tizennégy éves, nyomott vagy ötvenöt kilót, és a kisujjában volt a Tosca! Olyan előadás volt, hogy mind a mai napig élénken emlékszem rá. Mi is örülünk annak, ha a napi üzembe így bejön egy-egy új szín, ötlet, arc, újfajta zenélés. Persze a zenében minden szubjektív, nem egyformák az ízlések, ám ha egy amúgy kimért közönség feláll és bravózik, akkor ott valami mégiscsak történt. Ha egy karmesternek van olyan hatása, hogy rögtön föl tudja venni a zenekar legtávolabbi pontjaival is a kapcsolatot – vonónyújtásnyira a karmestertől ugyanis minden könnyebb –, és úgy érzi a muzsikus, a dirigens is vele együtt zenél, az hatalmas sikerhez vezethet. Az olyan, mint egy óriási kamarazene. Ezért is van az, hogy egyébként sokunknak van önálló együttese. A zenekari játék alapja ugyanis a kamarazene, ami olyan, mint ahogy itt beszélgetünk, jól érezzük magunkat, ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak minket.
– Régebben olvastam arról, hogy a Bécsi Filharmonikusok soraiba nagyon nehéz bekerülni, mert a szakszervezet az osztrák muzsikusok érdekeit tartja szem előtt. Ez igaz?
– Demokratikus egyesület a zenekarunk, amelyben mindenki a saját véleményét képviseli, mindenkinek van egy szavazati joga. Az operában valóban erős a szakszervezet, de mindig a zenekar érdekeit képviseli. Lehet, hogy a bécsi operának mint intézménynek érdekében állna csak osztrák muzsikusokat foglalkoztatni, ugyanakkor a szakszervezetünk is zenészekből áll, akik tudják: az egyetlen, ami valóban lényeges, az a szakmai felkészültség, a beilleszkedési képesség, a rátermettség és munkabírás. Ha valaki Ukrajnából jön és Bécsben tanult, ismeri a bécsi iskolát, a származásától függetlenül a sorainkba kerülhet, ha emberileg, művészileg képes beilleszkedni a zenekarba. Ilyen szempontból az osztrákok rengeteget változtak az elmúlt húsz évben.
Előszűrés a próbajátékra: tölts fel a YouTube-ra!
– Mondhatni, a javukra.
– A mi javunkra, a javukra, mindenki, de elsősorban a közönség javára. Nekem is van román, szlovén, cseh növendékem az egyetemen, el tudom képzelni, hogy valamikor a zenekar tagjai lesznek. Végül is Közép-Európában vagyunk. Nagyon érdekes: mintegy százötven évvel ezelőtt Popper Dávid csellóművész úgy huszonöt éves korában az én székemen ült a bécsi Operában, majd miután annyi felkérése volt, nagyhírű szólistává vált. Csehországban született, Liszt Ferenc hívására jött Pestre, ahol csellóiskolát alapított, ennek a gyümölcseit szüreteljük most Bécsben is: múlt év szeptembere óta ugyanis már három magyar szólócsellistája van a Bécsi Filharmonikusoknak, és mindenki Budapesten tanult.
– Nagy a nyüzsgés a Bécsi Filharmonikusok körül?
– Egy-egy állásra mintegy száz pályázat érkezik évente. A pályázatok elbírálásakor sosem azt nézzük, ki honnan jött, hanem azt, hogy a jelentkező hány éves, hol tanult, mit ért már el a pályán: ha ugyanis valaki harminckét évesen még sosem volt állásban nagyobb zenekarnál, akkor valószínűleg nem fogjuk meghívni próbajátékra. Úgy húsz–huszonöt ember kap tőlünk meghívást. Először írunk a kollégának, töltsön fel a YouTube-ra egy rövidebb felvételt, azt egy esti előadás után megnézzük. Ezekből a felvételekből már ki szokott derülni, ki milyen muzsikus, tud-e úgy játszani, amit mi szeretünk hallani. Ezek után jön a próbajáték, az utolsó körig a függöny mögött.
