Magyarként – különösen az ország határain belül – az embertől egy valamit nehezen vehetnek el: annak jogát, hogy az anyanyelvén írjon. Vannak azonban országok, ahol küzdelemmel és lemondással jár, ha az író a saját nyelvén kíván megszólalni. Különösen igaz ez Fehéroroszországra, ahol korántsem egyértelmű, hogy melyik nyelv tekinthető sajátnak. Erről a sajátos tapasztalatról (is) mesélt az a két fiatal fehérorosz alkotó, akik a József Attila Kör (JAK), a Civic Belarus nevű, a Fehérorosz demokrácia előremozdítását célul tűző nemzetközi szervezet és a Visegrádi Alap összefogásának köszönhetően néhány napot Budapesten tölthetett. Itt tartózkodásuk ideje alatt alkalmuk nyílt betekinteni néhány magyar könyvkiadó és kulturális portál működésébe, az így szerzett tapasztalatokat pedig igyekeznek majd otthon is hasznosítani. Július 12-én délután jó hangulatú beszélgetés keretében meséltek az otthoni helyzetről.
Hogy mennyire képtelen a helyzet nyelvileg Fehéroroszországban, azt jól példázza Szjarhej Szmatricsenka egyik története. Az egyébként egyetemen tanító, főként cseh és szlovák kultúrával foglalkozó író, műfordító 1999-ben kérdezőbiztos volt az népszámlálás idején. A főváros, vagyis Minszk egyik külvárosi kerületét járta be, ahol nagyon sok faluról betelepült, valamint a csernobili katasztrófa után betelepített lakos él. A felkeresettek jelentős része egyszerűen nem tudott válaszolni a kérdőívnek arra a kérdésére, hogy milyen nyelven beszél otthon. Sokan csak annyit válaszoltak, hogy „hát a sajátunkon”, ami jelenthetett oroszt, fehéroroszt vagy ezek keverékét. Volt, aki azt állította, otthon fehéroroszul beszélnek a családban, miközben csak oroszul folyt a szó, és ennek fordítottja is többször lejátszódott: aki büszkén vallotta, hogy orosz anyanyelvű, hallhatóan rosszul beszélte a nyelvet.
Honnan ez a fura meghasonlottság? Szmatricsenka és a másik vendég, Nadzeja Visneuszkaja is hosszasan beszélt arról, hogyan vezetett a kétszáz éve folyó oroszosító politika oda, hogy mára a nagyvárosokban szinte alig hallani fehérorosz szót. Kétes dicsőség: Fehéroroszország az a volt szovjet tagállam, ahol a legtöbb kárt okozta ez a nyelvi elnyomás. Mindez odáig vezetett, hogy a fehérorosz fiatalok kénytelenek maguktól vagy a még vidéken élő nagyszülőktől megtanulni őseik nyelvét, mert otthon – különösen igaz ez a nagyvárosokban, ahol nem mellesleg a lakosság 85 százaléka él – szinte csak orosz beszédet hallhatnak. A hallgatóság egyik tagjának kérdésére azt is elmondták, hogy nincs szó hivatalos üldözésről, Lukasenko egyszerűen csak a szovjet idők embere, neki az orosz irányvonal követése, mondhatni, a vérében van, és mivel Fehéroroszország – szemben a nagy testvérrel – nem az oligarchák, hanem a szolgalelkű csinovnyikok hazája, a politikai vezetés hűen kövei a diktátort ebben is.
Elhangzott a beszélgetés során az is, hogy bár Fehéroroszország totalitárius állam, közben nagyon is kapitalista. Persze az állam ott van mindenhol, és akikben a magyarországi könyvterjesztők állítólagos túlhatalmától horgad fel a demokratikus harci kedv, azoknak érdemes elképzelni: Fehéroroszországban egyetlen állami terjesztő létezik, és ezzel nagyjából egy füst alatt le lehet tudni cenzúrát, ízlésterrort és az orosz nyelv egyeduralmának biztosítását. Hiszen hiába jelenik meg egy könyv – márpedig papíron bármit ki lehet adni az országban –, ha az nem kerül be a forgalmazásba. Úgyhogy az alkotók jól felfogott érdeke is, hogy csak olyasmit írjanak le, ami nem sérti a hatalom kényes ízlését. Meg persze ez üzleti érdek is: az állami kiadóknak nem kell a bevétellel törődniük, a terjesztésbe bekerült orosz nyelvű könyvek előtt ráadásul hatalmas piaci lehetőség áll, hiszen az ország határain túl is eladhatók. Nincs miért csodálkozni ezek után azon, hogy a kiadott könyvek 95 százaléka orosz nyelvű.
Azért vannak, akik vállalják a nehézségeket és az üzleti kockázatot. Visneuszkaja például a legrégebbi fehérorosz független kiadó munkatársa. Elég határozottan osztotta fel egyébként hazája irodalmát: a hivatalos irodalomba tehetség nélkül is könnyű bekerülni, elég szinte csak oroszul írni hozzá, a másik körbe tartoznak, akik vállalják azt, hogy fehéroroszul írnak, és ők a tehetségesebbek. Az állítás valóságtartalmát innen nyilván nehéz igazolni, de egy dolog biztos: a rendszer elleni fellépésnek számít, ha valaki úgy dönt, a mellőzött anyanyelven kíván alkotni ebben az országban.
Bár a két moderátor, Krusovszky Dénes költő, újságíró és Németh Orsolya irodalmár, lengyel műfordító kellő rutinnal tartották kézben a beszélgetést, egy derék úr nagy élvezettel hekkelte meg azt folyamatos bekérdezéseivel. Viszont ennek köszönhetően kerülhetett sor egy igen érdekes jelenetre is. Az említett úr ugyanis egyszer kifejezte óhaját, szeretné hallani, hogy hangzik a fehérorosz nyelv (a beszélgetés ugyanis orosz tolmácsolással zajlott). Erre Szmatricsenka előkapta a laptopját, és némi keresgélés után nekikezdett egy részlet felolvasásának Kertész Imre Sorstalanságából. Ami már csak azért is meglepő, mert ahogy elmondta, a Szovjetunió bukása óta nem adtak ki magyar irodalmat Fehéroroszországban. Ő viszont szívós munkával – a lengyel és a szlovák fordítás alapján – igyekszik pótolni a hiányt. Így tett Márai Vallomások című könyvével is. A munka hősiességét fokozza, hogy a fiatal fordító egyelőre nem tud magyarul, bár ezen a jövőben változtatni kíván, igaz, nincs könnyű helyzetben, mert a nyelvet nem oktatják az egyetemeken. De Szmatricsenka elszántságát látva ez nem lehet igazán akadály.
