Főz és blues – Paks mint az ország legjobb helye

Magyarország egyik legjobb fesztiváljának gasztronómiai csúcspontja a főzőverseny. Miért nem szeretjük a pirospaprikát, és milyen a pörkölt, ha emuból van?

Az utolsó Gastroblues-nap, a vasárnap a főzőversenyé Pakson minden évben. Az ad hoc konyhák vetélkedése inkább magáról a főzésről és még inkább a legjobb értelemben vett vendégszeretetről szól, mint a versenyről. Mezei fesztivállátogatóként kóstolójegyekkel is élmény ilyenkor végigsétálni a paksi ESZI-sportpályán, bográccsal kitelepülni pedig felbecsülhetetlen. Már csak azért is, mert főzés közben szól a blues a szabadtéri színpadon – idén Tom White kezdett még délelőtt, és délutánra már a kész lecsó boldog tudatában rophattuk Takáts Tamás koncertjén. S persze bűn lett volna nem odafülelni, amikor az olasz Red Wine Serenaders zenélt. Ennél már csak az lett volna jobb, ha főznek is, de az énekesnőjük azt mondta: nem tudták előteremteni a pasta elkészítéséhez szükséges kütyüket. Az angol körülírás és az intenzív mutogatás alapján valószínűleg a házitészta-készítőre gondolt.

A tavalyi fesztiválon még úgy döntött a július, hogy megkímél a hőgutától, és ez meglátszott az étlapokon is. A szemerkélő esőben jóval többen tették le a voksukat a pörkölt mellett, mint az idei kánikulában, amikor fölénybe kerültek a különböző lecsók.

A Magyar Nemzet csapatával mi is emellett döntöttünk, ahogy sátorszomszédaink, Török Ádámék is. Az énekes és csapata nagy mennyiségű lecsókolbásszal és paprikával dolgozott, ahogy ez a Gastroblueshoz általában illik is. A pirospaprika kultuszát minden esztendőben igyekszik megtépázni a Magyar Nemzet csapata, egyelőre kevés sikerrel. Az évről évre hangoztatott indoklás szerint a pirospaprikát a reformkor plántálta bele a magyar fejekbe, a rosszmájúak szerint pusztán a színharmónia (fehér virág, piros paprika, zöld szárak) végett.

Korábban – és ez azért nem kevés idő – szó sem volt pirospaprikáról a magyar konyhán, ezért hát juszt sem készítünk paprikás ételt egyik évben sem. Tavaly paprikamentes halászlével („toszkán halleves”) próbálkoztunk, és sokak csodálkozására a lecsóba sem került a piros porból, viszont készítettünk hozzá csevapot. Az erdélyi konyha kedvelői érteni fogják, ha azt mondjuk, hogy a „szerb miccsről” van szó, csak más fűszerezéssel készül a különböző darált húsokból összekevert fasírtféleség.

A paprikamentes ideológia terjesztése és a főzés mellett azért volt idő egy kis szomszédolásra is. Hozzánk is be-be tértek persze, néha a sátor háta mögül titokzatos módon érkezett egy üveg Légli vagy Takler, a másnapot ilyenkor mindig érdemes a napszúrásra fogni. Közben felbukkantak maguk a borászok is, és Török Ádám még délelőtt jelentette, hogy Tiffán Zsolt borász is részt vesz majd az esti jammelésen, persze a gitárjával együtt.

Ez megfelel a fesztivál filozófiájának: baráti, majdnem családi, összehozza a bort, a zenét, a konyhát. A végén beálltunk mi is a kóstolók sorába: ettünk csángó birkapörköltet savanyú káposztával és puliszkával, de még emupörköltet is. Utóbbit a Dunakömlődi Borbarátok csapata állította elő, miután az egyik tagjuk év közben valahogyan „kapott” három emut, amelyeket Paksra tartogatott.

A bográcsban úgy fest, mintha egy dinoszauruszt trancsíroztak volna fel, de az óriás csontokról teljesen korrekt, ízvilágában valahol a marhahús és a pulyka között ingadozó húst faraghat le az ember. A csapat egyébként tarolt a különlegességgel: pörkölt és borkorcsolya kategóriában is elvitték az első díjat, övék volt a legszebb pavilon és ők kapták a közönségdíjat is, csak a grill és az egyéb ételek mezején verte meg őket a Motoros Baráti Kör.

A győztesek egyébként évek óta visszajárnak, és büszkék is a díjakra, de „a részvétel a fontos” közhelye a Gastroblues esetében tényleg abszolút igaz. Jól mutatja ezt az is, hogy minden kategóriagyőztesnél sokkal nagyobb sikert aratott a színpadon a bejelentés: csak a kóstolójegy-bevételből 370 ezer forint forint gyűlt össze a viski magyar óvoda felépítésére (összesen egymilliónál is többet vihetnek haza a fesztivál, vállalkozók és magánszemélyek felajánlásai révén), és hogy a finn testvérfesztivál, a Puistoblues szervezői is tettek egy nagyobb felajánlást a nemrég elhunyt basszusgitáros és veterán gastrobluesos, Kepes Róbert hátrahagyott családjának.

A jól csengő magyar és külföldi zenész nevek mellett ez a két évtized alatt bejáratott, magamutogató marketinget nélkülöző, baráti és önmagáért való jótékonyság teszi a Gastrobluest azzá, ami. Idén húszéves lett a fesztivál, Isten tartsa meg még nagyon sokáig – lehetőleg pont ilyennek.