Ha nincs vita, minek a mű?

Ezek az első és egyben utolsó pillanatok megnézni egészben egy új művészgeneráció alkotásait, hiszen nem lehet tudni, hogy 10-15 év múlva ki lesz a galériák és kiállítások kedvence.

Megértem, ha a mai fiatal generáció szarkasztikus. Amit az előző generáció tehetségei még meg tudtak tenni valamiféle elvonult remeteméltósággal, az manapság már lehetetlen. A digitális generáció anyagi és társadalmi szélviharoknak kitéve éli életét, bizonytalanság légköre lengi körbe, és erős küzdelemmel kell elérnie azt, amit korábban csendes művészgenerációk a műterem magányában tehettek. A hirtelen impulzusok és képi villanások korában muszáj kitűnni, valahogy megállítani a nézőt, mindegy, hogy hol, hogyan és mikor. Ezért is virágzik a street art: az üzenetet azonnal tálalja a sürgés-forgás közepette, s a szemlélőt nem szakrális szemlélésbe csalogatja, a galériák és múzeumok falai közé. A nagy rohanásban már nem szemlélik a képeket sem úgy, ahogy azt egy festő szeretné, tehát alkalmazkodni kell. Ezen túl szinte elképzelhetetlen, hogy valaki megéljen a művészetből akkor, ha nem fut be egy galéria vagy jófajta art-dealer révén, aki viszont úgy adja-veszi a képeket, mint a menő autókat, és főleg olyanoknak, akik menő autókban közlekednek.

Innentől kezdve erkölcsi és művészi megalkuvások, kompromisszumok őrlik fel az alkotót, olyan fajták, amikkel a korábbi generációk tagjainak találkozni se kellett. Ebben a helyzetben mindenki előtt két út áll: vagy a kompromisszumok embere lesz, és jó esetben sztár válik belőle, vagy igazi punk lesz – utóbbi esetében a piac pusztán megvárja, amíg feldobja a pacskert, hogy csak aztán nyúzza le róla ugyanazt a bőrt.

Életben maradni, de hogyan? Ez itt a kérdés, amit általános morális és etikai normák és értékek híján nagyon nehéz megválaszolni egy végtelenségig individualizálódott közegben. Szürreális szimbiózis ez: a pénz racionalizmusának és a művészet irracionalizmusának sajátos együttélése, ami a lelkiismeret-furdalásban gyökerezik.

Ebben a helyzetben szinte lehetetlen nem szarkasztikusnak és cinikusnak lenni. Kínálkozik persze egy harmadik út: amikor a művész nem fekszik le a trendeknek, hogy aztán rabszolgaként szolgálja megrendelői akaratát, de nem is lesz punk, aki a művészet szentségéről értekezve sóherkedik valamelyik kocsmában. Ez az út – ha úgy tetszik – egy új szakralitás felé vezet. Elhivatottság révén függetlenedni, sőt bele se menni a fent vázolt játszmába. Csakhogy ez az út is rögös, hiszen ha megnézzük, milyen szempontok alapján választották ki a Best of Diploma 2012 darabjait, rájöhetünk, hogy pont az izgalmas bootlegek és b-side darabok között rejteznek az igazi értékek, miközben a slágereket nézve-hallgatva bizony sokszor támad déja-vu érzésünk.

Az idei diploma kiállítás összességében nem okoz túl nagy örömöt, és egyértelműen kiütközik egy régóta látható trend, ami a szakok közötti különbségeket illeti: sajnos a festmények már egyre érdektelenebbek, és még a best kategória sem elég jó. A szobrászoknál is vegyes a helyzet, s talán a legegyenletesebb színvonal a grafika szak munkái között tapasztalható.

Az érzésem az – bár kétségtelenül nehéz lehetett dönteni, hogy kik kerülhetnek ki a végleges tárlatra, lévén a grafikusok egymagukban megtöltötték azt a kiállító teret, amelyben most az összes szak tolong –, hogy a szervezők inkább a kisebb ellenállás felé mentek. A könnyebben emészthető és látványosabb darabok kerültek ki, és azok az útkeresések és kitörési kísérletek, amelyekről fent szóltunk, nincsenek jelen. Nem mindegy, hogy mi jut el a néző szeme elé, és az sem mindegy, mik a legjobb kiválasztásának szempontjai. Mert bizony addig, amíg egy best of kiállításra elmennek sokan, addig a kipakolásokon már koránt sincsenek annyian jelen.

A grafika szak idei, rekordmennyiségű diplomázója közül hármat választottak ki. Dani Boglárka, Járay Katalin és Koós Gábriel munkáit. Nem vitatom, hogy helyük van ebben a válogatásban, főleg nem Koós Gábriel esetében, akinek gigantikus fametszetei már technikai szempontból is olyan lenyűgözők és egyediek, hogy kétség nem férhet hozzá, valóban az egyik legjobb mű volt az övé. A lányok esetében azonban, bár remek munkájuk színvonalához nem fér kétség, elgondolkodtató, hogy vajon miért pont ők lettek a legjobbak, amikor hozzájuk hasonlóan jó munkából azért akadt pár az idei felhozatalban. Talán az installálhatóság szempontjai is szerepet játszhattak, de még így is kissé ad hoc a döntés.

Az idei grafikusok között ugyanis egyértelműen megjelent egy új irányvonal, s bár sikere nem volt áttörésszerű, de az utóbbi évek „punkok versus iparosmesterek” versenyéből egyértelműen és felismerhetően emelkedett ki egy új, ha úgy tetszik, spirituális vagy szakrális irányzat. Egyértelmű vallási szimbolikával operáló, metaforisztikus, szimbolikus képek sorai jelentek meg, ahol az üzenet épp markáns egyértelműsége miatt végre meg is osztotta a zsűrit. Parázs viták, értelmezési és egyéb kérdések merültek fel, s e problematikus művek sokkal izgalmasabbak voltak, mint a végül kiállított, kiemelt egyértelmű munkák. Szinte mintha a válogatásnál kerülték volna, hogy ez az irányzat felszínre kerüljön, pedig talán izgalmasabb manapság egy keresztre feszített elosztó célján, vagy terítékre helyezett állatok mesteri grafikáin töprengeni, mint kétségtelenül szépen megcsinált könyveket nézegetni.

Persze, ez utóbbiaknál nincs vita. De ha nincs vita, minek a mű?

(Best of Diploma 2012, Magyar Képzőművészeti Egyetem, látogatható július 25-ig.)