Memento
Nolan második játékfilmje, amely elhozta a nemzetközi ismertséget a rendező számára. A Memento a filmnyelv kreatív használatával ér el sikert, s egy önmagában nem túl bombasztikus bűntörténet kapcsán szolgáltat nem hétköznapi élményt. A rendező ugyanis úgy döntött, hogy a hosszú távú memóriazavaros főhős történetét dramaturgiailag visszafelé mutatja be, vagyis a véggel kezdünk, s másfél óra elteltével érünk el a kezdetekhez. Ez, főleg az első percekben nem kis zavart okoz a nézőben, ám minél jobban megszokjuk a fordított történetmesélést, s minél többet értünk meg a történetből, annál nagyobb élvezetet szolgáltat a rendhagyó nyomozás. Amely eredetileg arról szól, hogy a főhős felesége gyilkosát keresi, s mivel memóriája nem képes tartósan eltárolni az információkat, ezért a legfurább jegyzetekkel (tetoválás, szalvéta és egyebek) igyekszik segíteni önmagát a későbbi amnéziában. Már csak a jegyzetek valóságtartalma nem ellenőrizhető utólag. Guy Pearce, Carrie-Anne Moss, és Joe Pantoliano pedig egyaránt remekelnek a moziban.
Álmatlanság
A Mementóban Nolan feje tetejére állította a néző többet tud bűnügyi sémát, majd az Álmatlansággal visszatért a hagyományos alapú történetmeséléshez, még ha bűnügyi mozija nem is szokványos krimi. Az egy 1997-es skandináv sikermozi remake-jeként készült Álmatlanság témája tökéletesen illeszkedik a rendező habitusához és az életművébe. Al Pacino játssza azt a kiégett ügynököt, akit a hófödte Alaszkába küldenek, hogy segítsen elfogni egy gyilkost. Őt történetesen Robin Williams alakítja, ami már önmagában is merész ötlet, ám aztán kettejük pszichés játéka még izgalmasabbá teszi a hagyományos nyomozást. S akkor még nem esett szó a hóról és a sarkvidéken természetesnek számító nappali világosságról éjszaka, amely nemcsak megőrjíti a sötét titkot cipelő ügynököt, hanem kiválóan szolgálja a rendezőt az atmoszféra megteremtésében. Bár a teljes életműben talán ez a legvisszafogottabb darab, napjaink rendezőinek zöme zokogna akár csak egyetlen ilyen teljesítményért is.
A tökéletes trükk
A cirkusz és varieté világa rejti a legtöbb titkot, hiszen itt eleve minden illúzió és látszat, a valóságot pedig csak a legritkább esetben ismeri meg a néző. Nolan azonban nemcsak használja ezt a keretet, hanem bevezet minket a színfalak mögé is, s két rivális bűvész harcán keresztül eshet le az állunk a remek ötletektől. A tökéletes trükk alapsztorija szerint két barátból ellenség válik, s ezt követően mindkettő azon igyekszik, hogy a másik varázslatait leleplezze, szabotálja, de legalábbis kiismerje. Aztán egyikük végül mintha tényleg rálelne a tökéletes, kikezdhetetlen trükkre. A tökéletes trükkben az a szép, hogy nem egyszerű hókuszpókusz látható a vásznon, így a néző nyugodtan hátradőlhet, magától úgysem találja ki a trükkök hátterét. Aztán annál jobban tapsolhat a leleményes megoldásoknak, amiket Nolanék ötlöttek ki (testvérével, Jonathan Nolannal írta a forgatókönyvet). A film nem utolsósorban látványos is, így hiába a viszonylag visszafogottabb mozibevételek, higgye el mindenki bátran, hogy A tökéletes trükk az egyik legjobb Nolan-mozi. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a 19. század végi történet főszereplői Hugh Jackman és Christian Bale, no meg Scarlett Johansson.
Batman: Kezdődik!
Több évtizedes életútja során az egyik legismertebb képregényhős számtalan változáson ment keresztül, igazodva a társadalmi változásokhoz és az olvasóközönség ezzel járó ízlésváltozásához. Az egyik legnagyobb hatású változást pedig kétségkívül a nálunk a Sin City kapcsán ismertebbé vált Frank Miller művelte a gazdag playboy álcája mögött tevékenykedő, morózus lelkivilágú igazság bajnokával, amikor a nyolcvanas évek második felében radikálisan újszerű, a korábbiaknál komorabb és realistább kalandokat talált ki a Denevérember számára. Közel két évtized, egy rendkívül eredeti rendező, no meg persze a filmes látványvilágot sosem látott magaslatokba emelő technikai fejlődés is kellett ahhoz, hogy a mozivásznon is újjászülessen Batman. Talán sosem jut nyugvópontra a vita, hogy vajon Tim Burton 1989-es vagy Nolan 2005-ös Batman-filmje a jobb, eredetibb, időtállóbb stb, Talán nincs is értelme a felvetésnek. A két rendezői megközelítés különbsége a színek és az arányok terén a legegyértelműbb: Burton filmje harsány színekkel vászonra álmodott hibbant karnevál, Nolan mozija szikár akciófilm, amit áthat az elborultság határán billegő komor hangulat.
Eredet
Valahogy az a benyomása az embernek, hogy az Eredet szólhatott volna nagyobbat. Már csak azért is, mert sok olyan tényező adva van benne, amitől egyes filmek, ilyen például a Matrix első része, széles tömegeket szólítanak meg, miközben a kifinomultabb műélvezőket sem rettentik el: érdekes és összetett filozófiai probléma, ami sokáig ad agymunkát a nézőnek, ötletes és eredeti látványvilág. No meg persze Leonardo DiCaprio, aki szívós munkával vált eldobható lánybálványból tudatos és érett színésszé. Tegyük még ehhez hozzá a rendező egyik védjegyének számító rendkívül erős zenei aláfestést, és ezek után elvileg nincs erő, ami megmenthetné a filmet attól, hogy kötelező néznivaló és közösségi téma váljon belőle. Hogy ez nem egészen így lett az Eredet esetében, részben talán annak is köszönhető, maga az alapötlet, vagyis az, hogy az álmok valóságában is lehet bűntényeket elkövetni, például információkat lopni el az áldozatok elméjéből, egy idő után mintha túlcsavarodna. Valószínűleg nem mindenki leli örömét a logikai feladványok vagy optikai trükkök nézegetésében sem, még ha széles vásznon is kínálják az élményt. Ezzel együtt is maradandó moziélményt nyújt az Eredet.
A sötét lovag
Nolannek ezzel a filmmel sikerült valami olyasmit elérnie, amit csak nagyon kevés rendezőnek: egy kommersz műfaji film sémáit felhasználva, a szórakoztatást nem száműzve mondavalóval bíró szerzői filmet alkotni. Olyan filmet, amin ott a rendező, korábbi filmekben tökéletesített védjegye, és ami maradandó élményt kínál az akciófilmek rajongóinak is. Nolannek ezúttal ráadásul sikerült a görög sorsdrámák erejét egyesítenie a tökéletesen kidolgozott akciófilm erényeivel, a tragikusan korán elhunyt Heath Ledger pedig olyan mélységeit tárta fel Joker hasadt személyiségének, ami finoman szólva is átértelmezi a jó-rossz ellentétpár képregények esetében kissé elnagyolt sémáját, és méltó párja Jack Nicholson korábbi szerepformálásának. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni a filmről, a most mozikba került folytatás után pedig már bátran meg lehet vonni a mérleget, hogy Nolan három Batman-mozija közül melyik a legjobb. A kritikai vélemények egyébként eléggé egységesek ebben a tekintetben.
Minden, ami filmcsokor, itt olvasgatható!
