Szent-Györgyi Albert 3D-ben, fekete-fehérben, 1973-ban. Takács Mari tévébemondó szintén 3D-ben, de már színesben, 1988-ban. A közös bennük az, hogy mindketten a jövőnek üzentek: leültek ugyan Molnár Miklós Balázs Béla-díjas operatőr kamerája elé, de egyáltalán nem lehettek benne biztosak, hogy megérik a felvételek bemutatását, hiszen a kor technikai felkészültsége azt nem tette lehetővé.
Ehhez el kellett telnie negyven évnek, de Molnár türelmes volt, s kivárta a sorát: az anyagokat a június végén elindult m3D csatorna leadta. Persze negyven évig nem páncélszekrényben őrizték a felvételeket, sőt túléltek egy selejtezést is, az operatőr mentette meg, s vitte haza. Otthon aztán már csak várni kellett.
Mivel 1949-re lassan készen állt az egész estés 3D filmek vetítésére a nyugati mozivilág, idehaza pedig Rákosi Mátyás már uralma alá hajtotta a búzakalászokat, könnyen elképzelhető Molnár és a 3D elmaradt találkozásának története. – Édesapám összefutott Solt plébánosával – meséli –, aki egy Amerikából kapott különös dobozt mutatott neki, 3D-ben lehetett benne látni fotókat. Engem izgatni kezdett a dolog, tizenegy éves voltam, s megkértem apámat, menjünk el a paphoz, így is lett, de a pap nem volt otthon. Az ÁVH vitte el, megtalálták nála a csodadobozt.
Innentől vette kezdetét a 3D felé való vonzódás, s Molnár egészen odáig jutott, hogy tizenkét évvel a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmoperatőr szaka után sikerült elkészítenie a magyar televíziózás történetének első fekete-fehér 3D felvételét. Az interjúalany pedig nem akárki volt: a hosszú idő után hazalátogató Nobel-díjas tudós, Szent-Györgyi Albert. Molnár két kamerával dolgozott, így imitálta a két szemünk látószögének különbségét, s amíg a felvétellel minden rendben ment, addig a visszanézéssel, az eredmény élvezetével már akadtak gondok. Az anyagot csak két vetítőgép párhuzamos működtetésével lehetett megoldani, de az akkori magyar technika mellett ez csak az első pár másodperc élvezetét tette lehetővé, aztán elcsúszott a szalagok lejátszási sebessége, így a két egymásra vetített kép nem volt szinkronban. A tekercsek dobozba kerültek.
Aztán következett 1988 – újabb próbálkozás, Takács Mari tévébemondó szívhez szóló üzenetet küldött a jövőnek színesben. Húsz évvel később került elő ismét az anyag a Szent-Györgyi-interjúval együtt, a Magyar Televízió digitális restaurátor stúdiója fogadta be mindkettőt, s hozta helyre, hiszen digitalizálva ekkor már speciális vetítővászonra kivetítve, nézőszemüveggel meg lehetett nézni a 3D felvételeket. Viszont ahhoz, hogy adásba is kerüljenek, még négy évet várni kellett, s el kellett indulnia az első magyar 3D csatornának, ami egyelőre kísérleti jellegűnek tűnik ugyan. Olyan, mintha az olimpia lenne a főpróbája, de elindult.
Molnár Miklós szerint ez nem jelenti azt, hogy a tévé még jobban magához láncolja majd a tévénézőket, bár egyelőre, ha a 3D-t élvezni akarjuk, akkor nem ugrálhatunk, mert kell hozzá a szemüveg, s azt mindig levenni és föltenni macerás; de vannak már olyan képernyők, amelyek szemüveg nélkül is 3D-s képet adnak. Igaz, az még gyerekcipő, de a türelem, ugye, képet terem.
Tulajdonképpen Molnár annyit várt arra, hogy tévében láthassa felvételeit, mint amennyit ledolgozott a Magyar Televíziónál. Sosem volt más munkahelye, és ha tehette volna sem dolgozott volna máshol. A 3D pedig élete végéig vele marad: még ma is keresi a jövőt.
