Odacsapnak, ahova köll: szuperhősők a mozivásznon

A legújabb Pókember-adaptáció alkalmából alámerültünk a popkultúra legmélyebb bugyraiba, hogy jobb-rosszabb képregény-feldolgozásokat bányásszunk elő.

Superman

Superman szélesvásznú reneszánsza először a hetvenes években érkezett el, amikor az oknyomozó újságírás ünnepeltsége keltette életre a szuperhős mozikalandjait, s ehhez kapóra jött Superman születésének 40. évfordulója is. A képregény 1938-ban jelent meg először, az 1978-as Richard Donner-filmben pedig Christopher Reeve neve forrott össze Clark Kenttel és Supermannel. A filmben egy apró szerepet kapott Hollywood fenegyereke, Marlon Brando is, aki a Krypton bolygóról származó Superman apukáját játszotta. Ebben a történetben hangsúlyos az újságírás természete, a nyomozás aktusa a szenzációs téma után, valamint a Superman–Lois Lane viszony. A főgonoszt Gene Hackman játszotta, s mindenki számára örökké emlékezetes marad a finálé, amikor Superman úgy menti meg a haláltól Loist, hogy megfordítja a bolygó forgásirányát, s ezzel visszaugorhatunk az időbe a haláleset előtti pillanatra. És persze ne feledkezzünk meg John Williams klasszikussá váló zenéjéről sem!



Pokolfajzat

Magyarországon forgatták, de nem (csak) emiatt áll közel a szívünkhöz a Pokolfajzat. Alakítója ugyanis nem más, mint az elmúlt évtizedek egyik legkarakteresebb színésze, Ron Perlman, aki Jean-Pierre Jeunet filmjeiből biztosan mindenkinek emlékezetes maradt. Nem szabad megfeledkezni a rendezőről sem, akinek személye sok képregény-adaptációban másodlagos, ezúttal azonban Guillermo del Torónál volt a karmesteri pálca, aki nemcsak ahhoz értett remekül, hogyan nézzen ki Hellboy, hanem a film teljes látványvilágának megteremtéséért is dicséret illeti. Az első rész (mert Hellboyból is készült folytatás) klasszikus eredettörténet, valamint leszámolás a múlt árnyaival. Teremtője, Raszputyin ugyanis szeretné ismét a gonosz oldalán bevetni, s végső célja nem lehet más, mint a Föld leigázása. A humoros beszólásaival, fizimiskájával hódító Pokolfajzat némiképp eltér a klasszikus protagonista szuperhősöktől, de attól, hogy nem egydimenziós a karaktere, csak még jobban szerethető.



Spawn – Az ivadék

A mostani képregény-adaptációs reneszánsz egyik előfutára volt 1997-ben Spawn – Az ivadék, aki a legismertebb szuperhős társaihoz képest kevésbé globálisan ismert, és még kevésbé szerethető. Mégis sokak számára vágyott projekt volt Hollywoodban, s olyan nevek kerültek szóba a rendezéskor kezdetben, mint Tim Burton és Alexander Proyas. Hogy végül jót tett-e a filmnek, hogy egyeztetési és egyéb okok miatt a rendezést az addig csak trükkmesterként ismert, elsőfilmes Mark A. Z. Dippé kapta meg, mindenki döntse el maga, de az alapanyagból egyértelműen jobb végeredmény születhetett volna rutinos filmkészítő kezei között. A moziban így is Martin Sheen alakította a gonoszt, s a visszafogottabb eredmények ellenére világszerte azért megtérült a 40 milliós vállalkozás. A film véleményünk szerint elég elkeserítő lett. A történetben az amerikai kormány által kiképzett bérgyilkost végül maga a megrendelő likvidálja, ám az a pokolban kap egy esélyt az ördögtől, s visszatér a Földre, nem túl gusztusos formában. Az élet azonban úgy hozza, hogy halála után még tehet egy jót – már ha úgy választ. És persze, hogy úgy választ. Egy viszont biztos: a soundtrack-album hibátlan, és a mai napig hivatkozási pont.



Zöld lámpás

Senki nem vitatja a Zöld lámpás képregény kultuszát, de azért ennyire nem kellett volna hátradőlni, hogy bármilyen is legyen a filmváltozat, a rajongók úgyis megnézik. A Zöld lámpás borzasztóra sikerült, hiába az intergalaktikus rendőrség, ami a legkülönfélébb fajokból tevődik össze demokratikus módon, s hiába a rogyásig halmozott trükkök, amikkel a féktelen univerzumot vászonra álmodták az alkotók. A korábban szépen felépített Ryan Reynolds semmilyen a címszerepben, és a Zorrót és James Bondot is rendező Martin Campbell sem tudott semmit hozzátenni a film sikeresebbé varázslásához. És a filmet még a minden képregényesre fogékony rajongók sem találták meg, így a Zöld lámpás egyike volt az anyagi kudarcoknak az elmúlt évek dömpingjében.



Batman és tsai

Nincs még egy olyan szuperhős, aki köré ennyire összetett és változatos filmes és képzőművészeti univerzum épült volna. Éppen ezért meglehetősen nehéz lenne egyetlen egy filmet kiemelni, arról nem is beszélve, hogy a közelgő, Christopher Nolan rendezte mozi akár még át is rendezheti az erősorrendet, ha a legsikerültebb Batman-filmet keressük. Jó eséllyel megkockáztatható azonban az a kijelentés, hogy Tim Burton 1989-es dolgozata az eltelt évtizedek dacára is időtálló műnek bizonyult, és hosszú időre meghatározta azt, ahogy a rejtélyes igazságosztóról gondolkodunk. Szintúgy jelentős fordulópontot jelent Nolan 2005-ös Batman: Kezdődik című alkotása, aminek köszönhetően a Batman-mítosz sötétebb, és – talán nem túlzás – filozofikusabb tónusokkal gazdagodott. Erejében és hatásában azonban felülmúlja a Nolan által rendezett következő rész, amit nem túlzás mesterműnek titulálni. Ebben akció, látvány, mondanivaló szokatlanul hibátlan egységet alkot, a rendkívül erőteljes színészi játékról – különösen érvényes ez Heath Ledger Joker-alakítására – már nem is beszélve.



Vasember

Ha a legutóbbi Batman-filmeket említve a komorságot hangsúlyoztuk, akkor a 2008-as Vasember kapcsán mindenképp a derűt és a könnyedséget kell kiemelni. A főhős szerencsére nem válik önmaga paródiájává – ami egy szuperhősös mozi esetében mindig reális veszély –, de Robert Downey Jr. olyan élvezettel, lazasággal, ugyanakkor eleganciával játssza el Tony Stark, a gazdag feltaláló és milliárdos playboy leple alatt tevékenykedő acélos keménységű egyszemélyes hadsereget, hogy az alól a néző sem vonhatja ki magát. Az azonosulást az is megkönnyíti, hogy a főhősnek nincsenek veleszületett csodás képességei, és nem is valamiféle külső hatásnak köszönhetően sokszorozódik meg az ereje, hanem a tudására és fineszére támaszkodva, különféle találmányokat igénybe véve lesz azzá, aki.



Amerika kapitány: Az első bosszúálló

Ennek a filmnek nyilván meg kellett születnie, hiszen Amerika a szuperhősök hazája, így ennek a nevével is a patriotizmust hirdető alaknak bérelt helye van ebben a kommersz Panteonban. A sztori is hamisítatlanul amerikai, hiszen a kisember diadalát mutatja meg. A vékonydongájú Steve Rogers (Chris Evans) hiába akar katonaként bevonulni és nácikat ölni, folyton kiszórják a sorozáson. Végül önkéntesként jelentkezik egy kísérleti programba, amelytől átváltozik az Amerika kapitányként ismert, brutálisan erős szuperkatonává, aki aztán segítőtársaival felveszi a harcot a náciknál is veszélyesebb ellenfél, a Vörös Koponya vezette HIDRA nevű, ezoterikus ügyekben érdekelt szervezettel, mely természetesen a világ meghódítására készül. A filmben látszólag minden a helyén van, az utóíz mégis keserűbe hajlik: kissé unalmasra, és valahogy sterilre sikeredett a mozi.

Zöld darázs

Nehéz szülés volt: 1992 óta tervben volt Zöld darázs és segítője, Kato kalandjainak filmre vitele (a figurák egyébként már a harmincas években feltűntek a rádióban), számos szereplő és rendezőaspiráns neve merült fel a 2011-es megvalósulásig. A kritikai visszhangokból ítélve a hosszas érlelés nem tett jót a végterméknek, a Zöld darázs nem vált sem a közönség, sem az ítészek kedvencévé. Pedig még egy merész húzásra is futotta, hiszen rendezőnek végül azt a Michel Gondryt kérték fel, aki először formabontó és fifikás videoklipjeivel hívta fel magára a figyelmet, hogy utána finoman szólva is „érdekes” (mások szerint zagyva) filmekkel (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya stb.) folytassa pályafutását. Ennek ellenére is érdektelen mozi kerekedett a nagy nekibuzdulásból. A sztori sem tekinthető túlságosan eredetinek: médiamágnás apja halála után Britt Reid úgy dönt, különféle elmés szerkentyűk segítségével harcot indít a bűnözők ellen, az ügynek megnyeri apja egykori titkárát, Katót is. A többit már könnyű kitalálni.

További, erőtől duzzadó filmcsokrainkat itt találja.