1957-ben az olasz Antonio Rubbiani végezte az első kezdetleges videolemezes kísérleteket, amelyek aztán szakemberek egész generációját inspirálták a digitális technológia lehetőségeinek teljesebb feltárására. 1969-ben a holland Philips vállalat fejlesztési szakemberei jutottak arra a következtetésre, hogy optikai elven kellene tárolni a videojeleket. Klaas Compaan gondolta ki, hogy spirálisan elhelyezkedő apró mélyedésekben kellene korongra rögzíteni kódolva a képjeleket. Az ötlet nyomán 1975-ben született meg a LaserVision elnevezésű videolemez. A fejlesztő csoport másik mérnöke, Kees Schouhamer Immink vetette fel, hogy a LaserVisionnél alkalmazott módszerrel rögzítsenek hangot is, s ily módon küldjék nyugdíjba a Philips 1963 óta egyeduralkodó találmányát, a hangkazettát (s vele együtt a kazettás magnetofonokat). E lemezek hosszabb játékidőt biztosítottak és kevesebb helyet foglaltak, mint a hagyományos bakelit lemez, azonban bármilyen porszem, ujjlenyomat, karcolás azonnal hallható hibát eredményezett. Emiatt vetődött fel a digitális hangrögzítés szükségessége, és ehhez a megfelelő megoldásnak az optikai adattárolás látszott.
A holland cég mellett a japán Sony is erőteljes fejlesztésbe kezdett, és a két technológiai óriásvállalat a másikat megelőzve igyekezett bemutatni és piacra dobni a kompaktlemezt. A névadással a Philips kísérletezett: felvetődött a Mini Rack, a MiniDisc és a Compact Rack elnevezés is, de végül a Compact Disc győzött, arra gondolva, hogy a vásárlókat a név a magnózásból már ismerős Compact Cassette-re fogja emlékeztetni. Sok buktató és versengés után aztán a két óriáscég összefogott, hogy közösen hozzanak létre az egész világra érvényes szabványt. A Philips nagy tapasztalatokkal rendelkezett az optikai tárolás területén, az övé volt az optikai rögzítéssel kapcsolatos szabadalmi jog, míg a Sony a digitális technikában volt verhetetlen. A korong mérete a Sony kérésére végül nem 11, hanem 12 centiméter lett, a lemezre rögzíthető felvétel idejét ezáltal 74 percben határozták meg. (A legenda szerint a japánok azért ragaszkodtak a nagyobb tárolási felülethez, hogy ráférjen egy lemezre Beethoven IX. szimfóniája.) A Sony felelt a digitalizáláshoz szükséges, kiváló hangminőséget adó 16 bites rendszerért és a hibajavító kódokért. A két cég a szabványokat az úgynevezett Vörös könyvben fektette le 1980 júniusában.
Az új digitális hordozóeszköz bemutatására 1982. augusztus 17-én került sor, az immáron muzeális értékű első zenei CD-n a Berlini Szimfonikusok Richard Strauss Alpesi szimfóniáját adták elő Herbert von Karajan vezényletével. Piacra kerültek az első lejátszók is, 1984-ben a Sony már az első hordozható CD-lejátszóval is kirukkolt. A Compact Disc villámgyorsan meghódította a világot, bár a lemezkiadók még sokáig bakelit változatban is kiadták a lemezeket. Az áttörés a Dire Straits híres albumának megjelenéséhez köthető: a Brothers in Arms (1985) CD-változatát több mint 1 millió példányban adták el. Ez volt az első alkalom, hogy a CD-eladások túlszárnyalták az akkori hagyományos hordozók (bakelitlemezek, magnókazetták) értékesítését.
