A kedves csibész, aki London bajnoka volt

Minden idők egyik legnagyobb ökölvívója volt Papp Laci – a frissen megjelent képregény alkotóival beszélgettünk a legendáról.

– Hogyan merült fel a képregény ötlete?
Pertics Róbert: Az ötlet úgy született, hogy ha már a film elkészülte többféle okból kifolyólag csúszik, akkor legalább előtte készüljön el egy képregény, ami tulajdonképpen egy képes filmforgatókönyvnek is megfelel. Talán arra is felhívja majd a figyelmet, hogy Papp Laci élete film után kiált.

– Pedig nem volt botrányhős típus: lélekben haláláig angyalföldi srác maradt, és nem élt kicsapongó életet.
PR: Pedig sokaknak épp az bántotta a csőrét, hogy a kor viszonyaihoz képest jobban élt. Volt autója például, ami sokáig kiváltságnak számított.
Felvidéki Miklós: Lehet, az volt a baj, hogy még ennél is több volt benne, és ha tényleg profi világbajnokká vált volna, akkor többé már nem fért volna bele az itthoni valóságba.

– Hogyan indult a legenda karrierje?
PR: A világháború utáni első bajnokságot talán nálunk játszották először Európában. Olyan mérkőzések zajlottak akkoriban, hogy a Jégszínház területén egykor állt sportcsarnokba kétszer annyi ember akart bemenni, mint amennyi hely volt. Akkoriban igazi „Rocky-hangulat” volt az ökölvívás körül. És erre jön egy fiatal srác, akit tényleg csak úgy felrángattak a nézőtérről, erre megverte az akkori magyar bajnokot, Bicsák Gyulát. El lehet képzelni, micsoda eksztázis lehetett ott.

– Tehát lényegében az utcáról esett be a ringbe.
PR: Igen, mert Bicsák ellenfele lebetegedett, és kellett valaki, aki kiáll ellene, mert ha elmaradt volna a meccs, a nézők tényleg szétszedik a helyszínt. És ne úgy képzeljük el a nézőket, mint valamiféle lumpeneket: a legszebb ruháikat vették fel, öltönyben, csokornyakkendőben látogattak ki a meccsre.

– Felmerül az emberben a közhelyes kérdés: mi lett volna, ha külföldön születik?
PR: Ha Nyugaton született volna, akkor tényleg a legnagyobb lett volna. Így is sokan rajongtak érte, például Belmondo is, még egy filmjébe is bekerült egy utalás róla. Nagyon nagy sztár volt. Egy idő után már nem is mertek kiállni ellene. És itt jött a törés, hiszen már le volt szervezve a világbajnoki mérkőzés, ám az akkori vezetés úgy döntött hirtelen, hogy nem utazhat ki.

– Lehet pontosan tudni, hogy miért történt így?
PR: Személy szerint nem tudom a választ, leginkább azt tartom elképzelhetőnek, hogy a politikai csatározások áldozata lett. Azok, akik támogatták korábban, kiestek a pikszisből, és velük együtt zuhant. Nagyon hirtelen történt mindez, hiszen addig engedték szerepelni. Igaz, a sikereiről legtöbbször csak eldugott helyen számolt be a Népsport.

– Ki volt valójában Papp Laci: szerény családfő, vagy angyalföldi vagány?
PR: Papp Lacival az a helyzet, hogy egy igazi népi hős. Az én szüleim generációja számára, akik már nyugdíjasok, etalon volt. Az első magyar celeb. Rengeteg sztori tapad hozzá. Íróként nekem pont az okozott problémát, hogy abból a sok-sok Papp Laci-képből, ami mindenkiben ott él ebben az országban – bár a fiatalokban sajnos már nem annyira –, összegyúrjak egy figurát. Drabik János filmproducer, a képregény kiadója azt szerette volna, hogy megismertessük a fiatalokkal Papp Lacit. Ezért is koncentráltunk inkább az életrajzi tényekre, és ezért került bele kevesebb sztori.
FM: Ez a munka nekem, aki a rendszerváltás környékén születtem, arra is jó volt, hogy kicsit megismerjem az ő életét. Többször előfordult, hogy volt valami ötletem a történetet vagy a szövegeket illetően, és akkor Robi közölte, hogy Papp Laci ilyet biztosan nem mondana. De a munka végére már kezdtem érezni, mi az, ami illik a személyiségéhez, és mi az, ami nem.

– Mennyire volt nehéz egy ilyen távoli kort felidézni grafikusként?
FM: Szeretem a régi történeteket, és eleve szeretek kicsit „retrósabb” képi világot alkotni, ezért is próbáltam a raszteres nyomdatechnikát megeleveníteni. Persze sok mindennek utána kellett nézni, Robi is sok referenciát küldött, én is sok képet kerestem a régi Budapestről, a korabeli öltözködésről. Mondjuk, ez utóbbi a végterméken nem látszik meg igazán, hiszen gyakorlatilag mindenki ballonkabátban van, és kalapot visel.

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget a képregény készítése közben?
FM: Nagyon sok ellipszist kellett rajzolnom a stilizált nézők miatt (nevet). Az volt a nehézség, hogy kicsit túlbecsültem magam, azt hittem, elég lesz egy hónap huszonnyolc oldalra. Aztán ültem a negyven fokos szobában, az izzadt kezemmel elkentem a rajzot a papíron, de amúgy élveztem, és jó volt, hogy a többiek bíztak abban, amit csinálok.

– Hogy néz ki az együttműködés az író és a rajzoló között?
PR: Nekem ez az első képregényes munkám, úgyhogy Miklóstól kérdezgettem, mit hogyan kell. Abban maradtam vele, hogy én egy storyboardot írok, vagyis részletes leírást készítek minden egyes képkockához, de nem kellett szolgaian ragaszkodnia az én elképzeléseimhez. Ez a storyboard negyvenöt oldalt tett ki. Amihez ragaszkodtam, az a történet felépítése.
FM: Nagyjából a forgatókönyvet követtem, néha összevontam egy-két jelenetet, ha az oldal úgy kívánta. Először szeretem az egészet vázlatosan feldolgozni, pont-pont-vesszőcske figurákkal, magyarázatokkal. Ez nekem is segítség, mert látom, hogy egy oldalon nagyjából hány kocka lesz például.

– Várható a képregénynek folytatása?
PR: Az nagyon jó lenne, ha mégis elkészülne egyszer a film, és persze az is, ha a képregénynek készülnének még folytatásai. Mindenkiben egy másfajta Papp Laci-kép él, ennek a kiadványnak például nem véletlenül az a címe, hogy a londoni olimpia bajnoka. Azt még fontos tudni, hogy a képregény elkészültét csak a XIII. kerületi önkormányzat (ahol Laci bácsi született és díszpolgár) támogatta. A kiadó a saját pénzét tette bele 90 százalékban. Őszintén szólva nagyobb érdeklődést vártunk azoktól a helyektől, ahol a magyar sporttal hivatalból foglalkoznak.
FM: És persze a kiadó valószínűleg olyan akadályokba és előítéletekbe is beleütközhetett, amibe általában azok szoktak, akik Magyarországon képregénnyel foglalkoznak. Vagyis nem vették komolyan magát a műfajt.
PR: Ezt a hozzáállást azért is sajnálom, mert Papp Laci jó példakép lehetne. Hiányoznak az ilyen hősök.
FM: Jó lenne, ha lennének ilyen feddhetetlen hősök, de manapság szerintem az emberek jobban szeretik a kettős személyiségű hősöket, nem az olyat, aki vasárnaponként templomba jár.

– De hát amellett, hogy templomba járt, mégiscsak helyben hagyta azokat, akik az utcán őt meg a feleségét megtámadták, és nem a szeretet fontosságáról akarta meggyőzni őket.
PR: Igaz, benne is volt csibészség is, érdekes ember volt. Más korban élt, lehet, hogy ezt már meg sem értjük. Az édesanyját például mindig muternak hívta, de ha az apjának azt mondta, hogy fater, akkor hatalmas pofont kapott. Az apjáról is sok mindent el lehetne mesélni – elég korán meghalt. Például nagyon érdekes, hogy augusztus 20-án találkozott utoljára a családjával, és azt mondta, hogy látom a fiúnkat, ahogy emberek viszik őt a vállukon. Mindenki azt hitte, hogy lázálmában vizionál. És erre augusztus 20-án jött haza az olimpiai küldöttség Londonból, és az emberek tényleg a vállukon vitték Papp Lacit.

Pertics Róbert

Eredeti szakmáját tekintve kirakatrendező-dekoratőr. Versenyszerűen sportolt, megszerezte a középfokú kajak-kenu edzői képesítést, majd a Testnevelési Egyetem sportszervező szakán diplomázott. Drámákat, forgatókönyveket ír, 2001-ben megnyerte a CINEMA forgatókönyvírói pályázatának I. díját. 2003-tól szabadúszó, jelenleg első, szintén sport témájú regényén dolgozik.

Felvidéki Miklós

Művészeti tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában kezdte. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakos hallgatója, a Magyar Képregény Akadémia tagja. Munkáival 17 évesen díjat nyert a Fumetto nemzetközi képregényfesztiválon, azóta pedig már több hazai elismerést is begyűjtött. Önálló kötetei: A fiú, akit Zsuzsinak hívtak (2008), Némajáték (2011). Munkáiból ízelítő itt.