– Sokan Árvai Rékaként gondolnak önre a mai napig, Pályájának mérföldköve volt Sütő András Advent a Hargitán című darabja a Nemzeti Színházban. Hogy emlékszik vissza arra a bemutatóra?
– Igen, az az előadás emblematikussá lett azóta. Kétszázszor játszottam Árvai Réka szerepét, minden előadás ünnep volt. Nemcsak azért, mert akkoriban politikai vonatkozásai voltak, hanem ez az előadás majdnem hogy a rendszerváltás előszele volt. A bemutatóra nem engedték át Sütő Andrást, tüntetés volt a nézőtéren: fél órán keresztül zúgott a taps. Farkasszemet néztünk a közönséggel, nem akarták abbahagyni a tapsot, mi pedig nem hajoltunk meg, tiltakozásul. Voltak, akik kinn ragadtak, nekik egy tanárnő olvasta fel a művet a Tiszatáj című folyóiratból. Történelmileg, színháztörténetileg a mai napig érvényes ez az előadás. De Árvai Réka/Kisréka-szerepként is nagyon nehéz, összetett feladat volt. Négyes szerep volt, külső segítség és átöltözés nélkül kellett megoldanom a feladatot. Önmagamat, önmagamat húsz év múlva, a saját anyámat és a lányomat kellett eljátszanom.
– Még a Hargitát is végigjárta, hogy hiteles legyen a szerep minden pillanata.
– Rubold Ödönnel, Funtek Frigyessel közösen meglátogattuk Sütő Andrást Marosvásárhelyen. A kertje végében, az almafák alatt tudtunk beszélgetni, mert az egész ház tele volt lehallgató készülékkel. Adott nekünk egy útitervet, ez alapján jártuk végig a Hargitát, a darab forrástájékát. Ott döbbentem rá, hogy ki is vagyok, rengeteg mindent átgondoltam, újraértelmeztem. A nyár folyamán egy középiskolásoknak szervezett verstáborban voltam itt újra: felemelő volt látni, hogy a fiatalokra, akik most látták először Erdélyt, szintén mekkora hatást gyakorolt ez a vidék.
– Van egy másik nőalak, aki szintén fontos szerepet játszott az életében, miatta határozta el, hogy színész lesz. Hogyan találkozott Baradlaynéval?
– Nyolcadikosként jutottam el a székesfehérvári színházba, ahol A kőszívű ember fiait láttuk. Sorsfordító volt ez az előadás az életemben. Akkor döntöttem el, hogy nem akarok orvos lenni. Ha a színpad olyan hatalom, ahol értékekről lehet beszélni, mint a becsület, erkölcs, tisztesség, család, hagyomány, akkor nekem nincs is más utam. Pedig minden ellene szólt. Bár édesanyámék a szülőfalum amatőr színjátszó csoportjában ismerkedtek meg a háború után, nem volt hivatásos színész a családunkban, én magam pedig nagyon nehezen nyílok meg, a mai napig nem szeretem a szakmánk külsőségeit.
– Harmadszorra vették fel a főiskolára, ahol Iglódi István és Kazimir Károly voltak az osztályvezető tanárai. A főiskola után pedig a Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol azonnal bedobták a mélyvízbe.
– Vámos Lászlónak az volt az elve, hogy teher alatt nő a pálma. Sok pályakezdő évekig csupán mellékszerepeket játszhat. Nekünk, Bubik Istvánnal a Nemzeti Színházban szinte az ölünkbe hullottak a nagy szerepek. Évi négy-öt főszerepet játszattunk. És megadatott, hogy olyan színésznagyságoktól tanulhassunk, mint Agárdi Gábor, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos. A mai napig nem értem, hogy kerülhettünk rögtön ilyen kitüntetett helyzetbe.
– Néhány év kihagyással ugyan, de azóta a színház tagja, bár ma már Pesti Magyar Színháznak hívják az egykori Nemzetit. Az elmúlt évtizedek alatt mindent megélhetett itt, magasságokat, mélységeket. Mostanában az utóbbiból bőven kijutott a teátrumnak. Jelenleg az életben maradásért küzdenek.
– Bizakodunk, csak az Úr a megmondhatója, hogy mi lesz velünk. Fájdalmas lenne, ha ez a színház kimúlna, ilyen múlttal és ilyen bázissal, ennyi nagyszerű fiatal kollégával. Harcolunk és dolgozunk.
– A Kaszás Attila-díjra a társulatok jelölnek maguk közül. Olyan kollégát választanak, akiről úgy érzik, sokat tett értük.
– Engem nagyon meglepett a jelölés. Mostanában nagyon szigorú voltam a társulattal és önmagammal kapcsolatban is. Mindig közös játéknak tekintettem a színházat, és szerintem ezt a felelősséget mindenkinek át kell éreznie. Épp emiatt az elmúlt hónapokban sokszor nem mentem el szó nélkül dolgok mellett. S ez a sok szavazat volt a válasz. Nagyon megható. De lényegtelen, hogy ki nyer; idáig eljutottam, hogy a kollégáim, a szakma érdemesnek tart erre az elismerésre, s nekem ez mindennél többet jelent. Különösen ma, amikor hullnak szét a közösségek, és a szakma is.
– A közösség minden élő színház alapja.
– Így van. Nem lehet szólózni, egy normális színésznek az esik jól, ha az előadás egésze jó. A csoda akkor születhet meg, ha mindenki hozzáteszi a maga kis világának a legjavát. Akkor válik élővé, ha egymásból tudunk ihletet meríteni. De a fegyelem az alapja a játéknak is.
– A színházi szerepek mellett fontos helyet foglalnak el életében a verses estek, ez viszont egyszemélyes kihívás.
– Színészként sokkal több a dolgunk annál, mint hogy este héttől tízig különböző szerepeket játszunk el. Fájó szívvel látom, hogy egyes feladatok kikoptak, mint például megőrizni, terjeszteni, gazdagítani nemzeti kultúránkat, tanítani, nevelni az ifjúságot! Azt tapasztalom, hogy az emberek nagyon örülnek az érthető és szerethető költészetnek. Átszűrve önmagamon, a saját érzelmeimmel telítődnek meg ilyenkor a versek; talán sokkal közelebb kerülnek így a hallgatóhoz is, könnyebben felfedezik az értékeiket.
– Nagy bátorság, merészség kell ahhoz, hogy valaki egymaga álljon ki a színpadra.
– Sokan nem is vállalják. Én is kéztördelős, drukkos színész vagyok. A mai napig lámpalázzal megyek neki az előadásoknak, de ha ott vagyok már a színpadon, minden félelmem elmúlik. Ha valami fontos elém kerül, ami elmondandó, megjelenítendő, akkor eltűnik gátlás, félelem, már nem önmagam, saját személyem a lényeg. Egy versnek legalább egy évig kell érnie bennem, meg kell ismernem, magamévá tennem ahhoz, hogy ki merjek vele állni. Nekem több munkát jelent egy vers feldolgozása, mint egy figura életre keltése.
– Blaskó Péterrel is van egy közös estje Trianonról.
– Régóta szerettünk volna valamit közösen létrehozni. Közel egyéves munka előzte meg ezt az estet. A trianoni döntés szellemi–lelki hatásait elemezzük napjainkig, Adytól egészen Csoóriig. Nem szokványos szövegekkel dolgoztunk: művészek, tudósok, írók, politikusok visszaemlékezései, naplójegyzetei közül válogattunk. Erdély és a Partium mellett Dél- és Felvidéken, Kárpátalján élő költők segítségével mutatjuk meg, hogy ott miként érintette, érinti az embereket ez a döntés.
– Miért pont Trianon? Nem könnyű téma, ha úgy vesszük, még ma is merészségnek számít beszélni a békediktátumról.
– Sok-sok téveszme van a békediktátumról és a következményeiről a fejekben. Vagy szélsőséges diskurzust folytatnak erről a történelmi pillanatról, vagy ignorálják. Aki meri szeretni a hazáját kicsinyben vagy nagyban, azt rögtön szélsőségesnek titulálják. Muszáj egészséges öntudatot táplálni az emberekbe! De én magam sem bírom elviselni a magyarkodást, magyarnak kell lennünk tetteinkben, a többi hőzöngés. Nekem erről szól ez az est.
– Melyik költőnk áll a legközelebb a szívéhez?
– Ady a Bibliám, annak ellenére hogy nagyon férfias költő, néhány verse nem is hangzik jól női szájból. Taszított, mégis mindig vonzott. Titokként éltem meg a verseit, állandóan olvasni akartam, hogy a nyomába eredhessek száguldó agyának, szívének. A kortársak közül nehéz választani, annyi fontos, nagy hatású költőnk van ma is.
– Kaszás Attilával pályatársak voltak. Milyen emlékei vannak róla?
– Alattunk járt a főiskolán. Szinte rögtön felfigyeltünk rá. Tisztán emlékszem egy március 15-ei műsorra, ahol először hallottam szavalni. Hitelessége és szenvedélye rögtön magával ragadott. Évekkel később Vidnyánszky Attila a Pesti Magyar Színházban rendezte a Téli regét, ő vendégművészként játszotta a férfifőszerepet. Rengeteget tanultam tőle, sokat segített abban például, hogy hogyan küzdjem le az izgalmamat. Szerepépítéseiben végtelen összhangban volt nála a tudatosság és az ösztönösség aránya. Jól irányította önmagát, a körülötte játszókat. Felelős, igényes színész volt, mégis csibész, szeretni való kölyök maradt.
A Kaszás Attila-díj idei jelöltjeivel készült interjúsorozatunk korábbi cikkei itt olvashatók.
