Aki felrúgta a francia komédiareceptet

A franciák elmaradottnak találták a spanyol kultúrát, nem is beszéltek róla – Philippe Le Guay filmrendező adott interjút a Magyar Nemzetnek.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a Szerelem a hatodikon cselekménye gyerekkori élményein alapul. Ennyire beleégtek emlékezetébe ezek az emlékek?
– Ami igazán erős benyomást tett rám, az a spanyol nők jelenléte volt Párizsban. Amikor reggelente iskolába mentem, csoportokban álltak az utcán fekete ruhákban, s ez mindig valamiféle titokzatosságot jelentett számomra, kíváncsi voltam, honnan jöttek és mi a történetük. Emellett kiskoromban nekünk is volt egy spanyol cselédünk, így otthoni benyomásaimat is belevettem a történetbe.

Philippe Le Guay Fotó: Béres Attila

– Érdekes véletlen, hogy a történetet a hatvanas évekbe helyezte, amikor Luis Bunuel nem győzte pellengére állítani a burzsoáziát spanyol és francia filmjeiben.
– Amint Spanyolország szóba kerül, természetesen nem tudunk elmenni szó nélkül Bunuel mellett, de nálam azért másról van szó. A Szerelem a hatodikonban természetszerűen ütközik a két különböző, spanyol és francia kultúra, a történetet ezek a súrlódások és ellentétek éltetik. Én pedig igyekeztem humorral és iróniával bemutatni ezt a két világot. Látom és láttatom a francia középosztály hibáit, de elsősorban csak játszom velük. Ráadásul a férfi főszereplőben épp nincsenek meg az osztályára jellemző előítéletek, sosem mondja ki, hogy nagypolgár és hogy büszke lenne rá. Amikor pedig a fiai kritizálják, nem védi meg magát. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy nem is ismeri igazi énjét, amire majd csak a spanyol nők társaságában döbben rá.

– Az nem merült fel önben, hogy esetleg a spanyol szolgálók szemszögéből ábrázolja az eseményeket?
– Nem. Ahhoz spanyolnak kellene lennem. Készült 1971-ben egy spanyol film, az Espanolas en Paris, amely egy spanyol cselédről szól, aki terhes lesz, s az egész filmben az a dilemma húzódik végig, hogy a nő elvetesse-e a gyerekét vagy ne. Abban a filmben például sokkal inkább jelen van a témára vonatkozó társadalomkritika, én viszont egy aktuálisabb mozit készítettem, ami szeretettel, nosztalgiával tekint vissza a hatvanas évekre.

– Azért társadalomkritika a Szerelem a hatodikonban is van, a társadalmi különbségeket pedig szimbolikusan a vertikális tér is meghatározza. A cselédek a hatodik emeleti padlásszobában laknak, a nagypolgári lakás pedig a negyediken van.
– Az egész ötlet onnan fakad, hogy Franciaországban a hatodik emeleti padlásszobák hagyományosan a cselédlakások. Ahogy most kinézek az ablakon, itt Magyarországon ez nem annyira jellemző, Párizsban viszont teljesen általános jelenség. Tulajdonképpen az építészet teremtette meg a történet jellegét, éppen ezért ezt a filmet nem lehetett volna New Yorkban vagy Londonban leforgatni. A főszereplő pedig csak kinyitja az ajtót, felmegy két emeletet, és máris egy másik világban találja magát. Majdnem, mint a Homályzóna című amerikai sorozatban, csak ott a főhős a fürdőszobaajtón keresztül jut egy másik térbe és dimenzióba, csak itt nincsenek zöld földönkívüliek.

Fotó: Béres Attila

– Még egyszer visszakanyarodnék a spanyol–francia viszonyra. Éppen néhány hete egy másik francia moziban, az Én, a séfben is feltűnt a két kultúra találkozása. Ez csupán véletlen, vagy van valami folyamatos és máig tartó kapcsolata a két ország kultúrájának?
– Az ötvenes-hetvenes években több mint kétszázezer spanyol bevándorló érkezett Franciaországba, voltak, akik csak egy-két évig éltek ott, mások a mai napig ott laknak. Mindeközben alig vagy nagyon értetlenül beszéltek franciául. Nagy közösségeket alkottak Párizsban is, és gyakran láttak el bejárónői, gondnoki állásokat. A társadalmi jelenség ellenére viszont kulturálisan nem volt jelen Spanyolország a francia közbeszédben, egyszerűen azért, mert a franciák elmaradottnak találták a kultúrájukat. Csak napjainkra került a franciák számára egy szintre a két nemzet kulturálisan.

– Nem tartott attól, hogy a francia romantikus filmkészítési hagyományoktól eltérő mozija esetleg elutasításra talál?
– Én már unom a hagyományos romantikus vígjátékokat, s ezért fontosnak találtam valami másról, másképpen beszélni. Ebben a történetben a főszereplő tulajdonképpen nem is egy nőbe szeret bele, az egész spanyol társasággal szeret együtt lenni. S a férfi a hatodikon olyan jelenség a spanyol cselédek számára, ami egyáltalán nem tekinthető realistának.