Délvidéki magyar íróként és értelmiségiként a huszadik század második felében hatalmas hátránnyal indult, de a történelem kegyes volt Gion Nándorhoz egész életében. Igaz, hogy már a születése utáni első néhány évben is többször változtatott állampolgárságot – noha egy tapodtat sem mozdult a család Szenttamásról –, a második világháború alatt kétszer is komoly életveszélyben volt, és évei nagy részét kisebbségben és diktatúrában élte le, de mégis megadatott neki, hogy egész életében írhasson. Szerencse, hogy ő maga mindig is meg volt győződve: jó író lesz belőle.
Ebben a hitében az sem ingatta meg, hogy nem származott értelmiségi családból, és a szülők nem nézték jó szemmel fiuk irodalmi kísérleteit. Az ő ösztönzésükre szerzett géplakatosi végzettséget, amire haláláig büszke volt, de azért állította, hogy egy szöget sem volt képes beverni soha, és az első adandó alkalommal beiratkozott magyar szakra az Újvidéki Egyetemre. Itt diplomázott 1963-ban, tanárként. Soha nem tanított, már egyetemistaként is az újvidéki rádiónál dolgozott ösztöndíjasként, és 1993-ban ugyanitt mondott le a főszerkesztői székről, hogy végképp áttelepüljön Magyarországra. Közben a Vajdasági Íróegyesület elnöke és a nyolcvanas években az Újvidéki Színház igazgatója is volt.
Az Új Symposion folyóirathoz kötődő indulása és az áttelepülése között jelent meg sok fontos kötete, köztük ifjúsági regények – kettőből film is készült –, novelláskötetek, a Börtönről álmodom mostanában című regénye és az egyik legjelentősebb művének, a Latroknak is játszott című négykötetes regényfolyamnak első két kötete is. Mindkettő megúszta valahogy a cenzúrát, pedig – ahogy más egyéb művei – ezek is a vajdasági történelem elhallgatott szeleteiről beszéltek virágnyelven. Több könyve miatt érték kisebb-nagyobb támadások, de saját visszaemlékezése szerint valahogy mindig kimagyarázta magát. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ami magyarként sikerült Jugoszláviában, az a Kádár-rendszer torkán már nem csúszott le olyan simán: otthon „csak” gyanúsnak számított, Magyarországon viszont betiltották a Testvérem, Joab című könyve Szovjetunió-ellenessége miatt. Legközelebb csak a Virágos katonát, a tetralógia első kötetét olvashatták itthon, erre viszont rögtön ráharapott a kritika is.
A regényfolyam témája – és egyben Gion legfontosabb, a teljes életművön végighúzódó írói alapanyaga – a szülőfalu, Szenttamás huszadik százada volt. Ez a soknemzetiségű, szerbek, horvátok, svábok, magyarok lakta falu és a történelmi viharok, amiket kiállt, egész életére elegendő témát biztosítottak Gion Nándornak. Regényeiben hiteles balkáni tabló jelenik meg, a nemzetiségek hol szép, hol őrjítő együttélésével, amelyhez hozzátartoztak a nagyszerű viszonyok, a kocsmai indulatok és a háborús erőszak is.
Az, hogy többnyire a saját vagy felmenői tragédiáiról írt, sosem akadályozta meg abban, hogy a maga sajátos gioni tényszerűségét érvényesítse a történetekben. Pátosz és erkölcsi ítéletek nélkül mutatta fel a körülötte lévő világ abszurditását. Néha groteszknek hat az elbeszélésében az is, ami valójában félelmetes. Első felesége váratlan balesetéről és haláláról annyira tökéletes novellát tudott írni, hogy az életrajzot nem elég jól ismerő olvasót elfogja a kétely, hogy az egyes szám első személyű narráció nem csak írói játék-e. El tudta távolítani magától a történeteket, a vajdaságiakat, és később a kilencvenes évek Magyarországát is.
„Én mindig szerettem ezt az országot, kívülről is, belülről is szeretem. Ebből kifolyólag szidhatom is” – mondta halála előtt nem sokkal erről a második hazáról. Élete utolsó tíz évét Budapesten töltötte, itt szinte minden évben jelent meg könyve. Az áttelepülését azzal indokolta, hogy odaát már nem volt dolga, és főszerkesztőként lehetetlenné tették a munkáját – leépítések voltak a rádióban, és behívták katonának a beosztottjait, amit ő szabadságolással és adminisztratív cselekkel próbált meg megakadályozni. Magyarországon elismeréssel fogadták, rengeteget tudott írni ebben az utolsó tíz évben. Ekkor jelent meg a tetralógia harmadik és negyedik kötete (tetralógiaként először csak halála után, 2007-ben adta ki a Noran Kiadó), és számos nélkülözhetetlen és abszurd humorral bőven átitatott novellája született a budapesti alvilágról, amelynek a nemzetiségi összetétele nem kevésbé sokszínű, mint Szenttamásé. Gion Nándor itt is megtalálta a maga ideális alapanyagát, és – mint aki nagyon jól tudja, milyen jó író – itt sem félt az égvilágon senkitől.
