– A világ legnagyobb médiaeseményének előrendezvényén szerepelni nyilván nem csak szerencse kérdése. Hogyan jutott ki a londoni Kulturális Olimpiára a Budapest Bár?
Gáncs Andrea: BT River of Music a London 2012, vagyis a kulturális olimpia része volt, a legnagyobb zenei fesztivál a programsorozaton belül. Az Olimpiai és a Paralimpiai Játékok összes résztvevő országát képviselték zenészek, a Temze partján, a Trafalgar téren felállított Európa Színpad egyik fellépője lehettünk mi július 22-én. Feltétel volt, hogy az olimpiai gondolat jegyében minden produkció valamilyen együttműködésen alapuljon. A szervező Angliában a legnagyobb jazz-, és világzenei koncertszervező ügynökség, régóta kapcsolatban voltam velük. Februárban meghívtak előadni egy szakmai fórumra Londonba, és a vonaton ülve mesélt az ügynökség igazgatója arról, milyen hatalmas vállalkozással készülnek az olimpiára. Hiányzott még nekik egy közép-kelet-európai együttes, akik egységben meg tudnák jeleníteni a régió zenei sokszínűségét. Ismerték és szerették a Budapest Bárt, 2010-ben fel is léptették a zenekart a London Jazz Fesztiválon, és hát jókor, jó helyen – szerencsénk is volt. Bizalmat szavaztak nekünk.
Farkas Róbert: A koncepciót nekünk kellett kitalálnunk, megadták viszont, hogy mely országokból kell vendégművészt bevonnunk: Csehországtól Ausztrián át Ukrajnáig, Luxemburgig, Franciaországig, Örményországig és Izraelig összesen tizenegyet. A harmincas évek kabarévilágát, a sanzonokat választottuk közös nevezőnek. Kiegészültünk egy fúvós szekcióval és hívtunk énekeseket is. Elképesztő egyéniségek mind!
– Káosz is lehetett volna a vége. Mi kerekedett ki ebből az egészből a Trafalgar téren?
F. R.: Szervezés közben én sem reméltem volna, de úgy érzem, hogy amit összehoztunk, bármilyen nemzetközi színpadon megállná a helyét. Még a munka legelején dalokat kértünk mindenkitől; bármit, ami a húszas-harmincas évekről az eszükbe jut a saját kultúrájukból. Nehéz volt megtalálni az arányokat, és idegen embereknél elérni, hogy ráérezzenek egymás gondolatára. Az én feladatom az volt, hogy az ötleteket összerázzam, mint egy kaleidoszkópban. Próbálni csak David Yengibariannal, a lengyel dobossal és az osztrák énekesnővel tudtunk itthon, mindenki mással kint találkoztunk először. Mégis elképesztő ereje volt, amikor például több ezer ember előtt, Behumi Dóri és az izraeli lány duettjében megszólalt a Szomorú vasárnap Londonban. Ott tudtuk meg azt is, hogy ezt a dalt 1948-ban betiltotta a BBC, és csak 2002-ben vette le a tiltólistáról.
– Magyar produkciók ritkán kapnak a londonihoz hasonló nemzetközi bemutatkozási lehetőséget, valahogy még senkinek sem sikerült a nagy áttörés. Mi lehet az oka?
G. A.: Összetett probléma, órákig tudnék erről beszélni. Zenekari menedzserként évek óta több együttessel eljutottam bizonyos szintig; a Besh o droM-mal, az Anima Sound Systemmel és a Kistehénnel is. Több pénz kellett volna, hogy tovább tudjunk lépni, de nem csak ez hiányzott. Sajnos sok zenész tévedésben van azzal kapcsolatban, vajon hogyan lehetne érvényesülni, és kevés a szakmáját értő kultúrmenedzser is, nekem is sokat kellett tanulnom. Nincsenek stratégiailag felépítve a produkciók. Alapvető gond még, hogy a magyar zenészek nem tudnak kommunikálni külföldön megfelelő szinten. Ezen kívül nem árt kontextusba helyezni a magyar zenét, kell a sztori, hogy ne érthetetlen egzotikumként bámuljanak ránk. Londonban például a BBC egyik zenei műsorának vezetője volt a konferansziénk, aki két szám között mesélt a dalokról, a cigányzenéről, a kávéházi világról, bemutatta a művészeket. A közönség hálás volt érte, mert megértették, mi zajlik a színpadon. Akkora sikerünk volt, hogy miután hazajöttünk, a londoni ügynökség megkeresett, ősszel tárgyalnának velünk a folytatásról.
F. R.: Nagyrészt Andinak köszönhető, hogy ez a stratégia a Budapest Bár esetében az első perctől formálódott. Természetes úton haladunk előre, valahogy úgy, ahogy a kávéházi cigányzenészek egykor a repertoárjukba olvasztottak mindent, ami a minőségi szórakoztató zene műfajába belefért; magyar zenét és külföldi slágereket is. Úgy működünk, mint valami ószeres műhely. Egyre szélesebb területről szemezgetve leporolunk egy-egy padlásra száműzött kincset, kifényesítjük, és új életre keltjük. Ezek a régi, közös kincsek azok, amik összekötnek. És erre úgy tűnik, vevők külföldön is.
– Nem mellesleg házaspárként juttatták el eddig a Budapest Bárt. Vajon nem így, szinte családi vállalkozásban is sikerült volna?
F. R.: Azt hiszem nem. Mindkettőnk élete más irányt vett volna, ha nem találkozunk. Andi nyitotta rám igazán a magyar könnyűzenét és a rockzenét az Európa Kiadótól Tom Waits-en át a Quimby-ig, én pedig érdekessé tettem számára a cigányzenét.
G. A.: Olyan is nehezen történt volna meg, ha mondjuk csak menedzser lettem volna, hogy Robi hajnali háromkor beállít egy számmal, és ebből pattan ki a Budapest Bár ötlete. Sokat segít, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk.
– Szóval a férfi ötletel, alkot, a nő a háttérben szervez, tolja a szekeret. Ennyi?
G. A.: Nyilván nem ilyen egyszerű, de több mint tíz éve vagyunk együtt, és működik. Sok mindent csináltunk már végig.
F. R.: Ha vannak is feszültségek, annyira ismerjük már egymást, hogy túl tudunk rajta lépni. Andi pontosan tudja, milyen, amikor egy zenész fáradtan lejön a színpadról. Tökéletesen kezeli. És nem csak én tisztelem a munkáját. A többiek is tudják, hogy mennyit dolgozik a lehetőségeinkért.
– A Budapest Bár sikerét sokan elismerik, a kritikusok viszont már látják a túlpörgetettség jeleit. Lehet határt húzni, és a haknizást, a kiégést megúszni?
F. R.: Nem tartok attól, hogy ez valaha is bekövetkezne. Kiégni az tud, aki a szíve mélyén (már) nem szereti, amit csinál. Imádok zenélni és persze imádok szórakoztatni is – lehet, hogy mások szerint ez a hakni. Volt idő, hogy többet játszottam külföldön a Besh o droM-mal, a Romano Drommal, a 100 tagú cigányzenekarral, mint itthon, de mindig figyeltem arra, hogy legyen idő feltöltődésre.
G. A.: Nem feszítjük a húrt a végletekig, új utakat keresünk, érdekesek szeretnénk maradni. Az elkövetkező évek legfontosabb célja számunkra a nemzetközi piac meghódítása. Magyarországon is folyamatosan újabb és újabb projektekbe kezdünk: nemrég mutattuk be a közreműködésünkkel készült Szerencsés flótás című kortárs operettet, készülünk egy Fényes Szabolcs műsorra, Ferenczi Gyuri is régóta szeretné, hogy legyen egy közös modern magyar nótás estünk, és már készülünk az 5. születésnapi koncertünkre, ami a Művészetek Palotájában lesz külföldi vendéggel. Készül a Budapest Bár könyv is, amely a zenekar történetének első 5 évéről szól. Nem hiszem, hogy egy haknizenekarra jellemző lenne ez a hiperaktivitás. Vannak persze, akik tolnák a zenekart a hakni felé; a fesztiválszervezők mániája például, hogy játsszunk együtt tehetségkutatós futószalagsztárokkal. Ilyesmibe soha nem mentünk bele, nem is fogunk.
– Néhány hete jelentették be, hogy újabb filmprojektet támogat a Magyar Nemzeti Filmalap; a jelek szerint bizalmat szavaznak egy egész estés Budapest Bár dokumentumfilmnek. Miről fog szólni?
G. A.: Elsősorban rólunk, a csapat tagjairól, de rajtunk keresztül egész Budapestről, a mai és a régi fővároshoz való viszonyunkról. Mindenkinek mást jelent a város, más arcait hordozzuk, szeretjük. Csáky Attila producer és Tóth Tamás rendező barátunk kitalált egy filmtervet. Abból indultak ki, hogy mivel a Budapest Bárt szinte minden korosztályban szeretik, a sztorinkba, az egyéniségeink, a dalaink köré lehet olyan filmet komponálni, amiben a néző meg tud kapaszkodni. Sok visszajelzést kapunk arról, hogy olyasmit is – emlékeket, hangulatokat, saját történeteket – belelátnak a zenénkbe, amit nem is gondolnánk. Egyelőre csak egy 12 perces pilot film készül el szeptemberre filmtervként. Reméljük, hogy meggyőző lesz, és elkészülhet majd a teljes estés dokumentumfilm is.
