Éreztem, hogy elgyengülök, és már tudtam, nincs menekvés, bűnös vagyok. A szocialista népköztársaság rendőre harmadjára intett nyugalomra, miután megigazgatta az arcomra irányított lámpát. Egy nő szemben velem írógépen pötyögte a vallomásomat, ha ránéztem, szúrós szemmel állta a tekintetemet, míg egy másik smasszer felém magasodva állt és figyelt. Végül kiderült, hogy az útlevélben hiányzott az aláírásom, ezért vittek a korhűen kialakított vallatószobába a Kelet-Európa Vurstliban.
A hatvanas–hetvenes évek hangulatát idézi a hely, ahová csak a Szigeten kapható útlevéllel lehet bejutni. A tavaly debütált vurstliban megtalálhatóak a hagyományos dobójátékok, dugós puskás céllövölde, mesecsónakból horgászás, termelési jósda, lottósorsolás Lóri néni lakásában, a világ legkisebb óriáskereke, erőművész, szakállas nő, vattacukorárus, míg éjszakánként a vurstli Etno in Tranzit nevű nemzetközi zenekara muzsikált. A szakmai munkában és a program összeállításában olyan intézmények voltak a Karzat Színház segítségére, mint a Terror Háza Múzeum, a Memento Park, a hódmezővásárhelyi Emlékpont, a Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum, illetve a Magyar Képzőművészeti Egyetem. No és persze a vérprofi színészek, az állambiztonság felett őrködő rendőrség, akikre gondolva még mindig feláll a szőr a hátamon.
Emlékek törnek fel mélyről, legfőképpen a kilencvenes évek közepéről, amikor eperjós és sportszeletes csokipapírból gyártottuk az éppen aktuális színeket utánzó napijegyeket. Jó lett volna látni a mindig csak 18 forintot kérő punkot, aki végül egy lánytól ajándékba kapott szárnyas betéttel próbálta átrepülni a Dunát. De ez itt már nem a „vadkeleti” blokk, több a vurstliban a jól szervezett csoport, a beöltözött mutatványos, a nyugati.
