− Biztos vagyok benne, hogy a Bolyki Brothers révén elsősorban gospelénekesként ismerik, kevesebben tudják, miként a testvérei, ön is komoly komolyzenei múlttal bír: csellóművész. Hogyan alakult így a pályája?
− Öten voltunk testvérek – legidősebb bátyám, Attila autóbalesetben meghalt −, mindannyian zenét tanultunk, és kiskorunkban nagyon sokat kellett gyakorolnunk. Amikor elegünk lett a gyakorlásból, letettük a hangszereket, felmentünk a padlásszobába – mi ezt disszidálásnak hívtuk −, és pihenésképpen énekelni kezdtünk. A Bolyki Brothers énekegyüttes így alakult: a magunk szórakoztatására énekeltünk. Nem gondoltunk arra, hogy ebből valaha lesz valami, amivel majd járjuk a világot. Mikor tizenhárom éves voltam, meglátogatott minket egy úriember, akinek Németországban van egy kastélya, és meghallotta az énekszót. Annyira tetszett neki, hogy meghívott minket a kastély fennállásának ezeréves ünnepére énekelni. Ez volt a Bolyki Brothers első fellépése. Mások is érdeklődni kezdtek, így sokat énekeltünk, mikor csak az időnk engedte a klasszikus zene mellett. Tizenöt éves voltam, amikor megalakítottuk az Erkel Ferenc Kamarazenekart a konzervatóriumban, azzal versenyeket nyertünk, jártuk a világot, habár nagyon fiatalok voltunk, de ha volt időnk, énekeltünk. Egyszer csak megfordult a világ: olyan sok felkérést kaptunk éneklésre, hogy az lett a főállás, s ha maradt időnk, klasszikus zenéltünk. Ez a mai napig is így van: párhuzamosan fut a két tevékenység egymás mellett: nagyon jól ki lehet pihenni az egyiket, amíg csináljuk a másikat.
A Bolyki fivérek a zenegyakorlás szünetében, pihenésként, a maguk szórakoztatására kezdtek a cappella énekelni
− Külföldön is magasan jegyzik a Bolyki Brotherst, az a benyomásom, Nyugat-Európában talán ismertebb is, mint itthon. Jól látom?
− Nem. Ezelőtt húsz évvel, mikor én húszéves voltam, el kellett döntenünk: egy országban szeretnénk-e sok embernek tetszeni, populáris, nem túl magas színvonalú, sokaknak elfogadható valamivel, vagy pedig sok országban kevés ember tetszését keressük, a legmagasabb színvonalú produkciókkal. Az utóbbi utat választottuk. De nem kell azt hinni, hogy a Bolyki Brothers neve más országban ismertebb volna, mint itthon. Szeretnénk a minőségnél maradni, nem lejjebb adni, ezért egy szűk rétegnek készülnek a produkcióink. Ám mivel ez a szűk réteg a világon mindenhol megtalálható, az elmúlt húsz évben keresztbe-kasul bejártuk néhányszor a világot és örömet tudtunk okozni annak a kevés embernek, aki szeret minket.
− Gondolom, a szűk réteget idézőjelesen érti. Vagy befér az összes rajongó egy kilépőjegyes koncertre?
− Azért nem ennyire szűk ez a réteg! Magyarországon is van néhány tízezer ember, aki megmozdul, ha a városában föllépünk. Ötven-hatvanezerre teszem a magyar rajongók számát, akikre számíthatunk. Németországban nyilván többen vannak, hiszen nagyobb ország és ott indult a karrierünk: mire itthon az első koncertet adtuk, ott már túl voltunk a százötvenediken. Nagyon kevés olyan német város van, ahol még nem léptünk föl. Vagy Ausztriában, ahol a grazi Vokal Total a cappella versenyen hat díjból ötöt hoztunk el. Ha oda visszahívtak, nyilván ott óriási tombolás és hatalmas közönség várt minket. A Távol-Kelet is nagyon jó helyszín, Sanghaj, ahol pillanatok alatt elkelt a jegy a város legnagyobb koncerttermében. De az ilyesfajta siker nem jön automatikusan, minden egyes várost meg kell hódítani. Még fiatalként azt hittem, hogy majd egyszer csak nagyon jó együttes leszünk, s ha a plakátokon megjelenik a Bolyki Brothers neve, mindenki tódulni fog. Nem ez van: minden várost egyenként kell bevenni, oda kell menni. Adunk valahol egy koncertet, ahol kétharmad ház van, ha oda visszahívnak, akkor egy év múlva majd lesz telt ház is, és akkor fog bejönni a koncertszervezőnek, hogy velünk kapcsolatba került. A tapasztalatom az, hogy egyetlen lépcsőfokot sem lehet átugrani, mindegyikre rá kellett lépnünk ahhoz, hogy eljussunk oda, ahova eljutottunk. Nem volt gyors, nincs is vége ennek a folyamatnak, legalábbis remélem. A nemzetközi koncertélet ilyen.
A cél: a világ öt legjobb kamarazenei fesztiválja közé kerülni
− Kamaramuzsikálni, egy a cappella együttes útját egyengetni egészen más jellegű feladat, mint komolyzenei fesztivált igazgatni. Hogyan mert belevágni a kaposvári kamarazenei fesztivál szervezésébe?
− Talán az segített a fesztivál létrehozásában, hogy egykor mindent a saját bőrömön tanultam meg. Még a rendszerváltás előtt, amikor tizenöt éves voltam, már volt a Bolyki Brothers és muzsikáltam az Erkel Ferenc Kamarazenekarban is, egyre többet hívtak minket a nemzetközi porondokra. Akkoriban nem volt management, nem volt olyan világ, mint ma, hogy háromszor annyi producer és menedzser van, mint ahány produkció, volt még egy állami szerv, ami az együtteseket menedzselte. Érződött már a rendszerváltás szele, lazultak a keretek, ez az állami szerv már nem figyelt oda mindenkire, a magáncégek pedig már sütögették a saját pecsenyéjüket, mi pedig ott álltunk, hogy nem foglalkozik velünk senki. Mivel volt valami vénám a menedzseléshez, egyszer csak azt vettem észre, ez a feladat rám maradt. Elkezdtem szervezni a kamarazenekar és a Bolyki Brothers fellépéseit. Szegény együtteseket falnak vittem sokszor, honnan is tudhattam volna, hogyan kell ezt csinálni, nem volt kitől megkérdezni. De néhány év alatt túljutottunk a kezdetleges időszakon, amelynek egyik pozitívuma volt, hogy ugyanazt a hibát kétszer sosem követtem el. Azt például sosem vágták a fejemhez: már megint! Nyugodtan mondhatom: minden hibát elkövettem, amit el lehet követni a nemzetközi koncertéletben a szervezés terén, több együttessel is. Talán a saját hibáim, gyötrelmein árán is végül megtanultam, hogyan kell ezt jól művelni. Nagy szerencsém volt az is, hogy ezt az egész szervezősdit nemzetközi, nem pedig viszonylatban kellett megtanulnom. Egy kezemen meg tudom számolni, a Bolyki Brothers hány koncertet adott saját szervezésben: mindig csak oda mentünk, ahova hívtak. Mivel a koncerteknek legalább a fele külföldön van, amelyek rengeteg nemzetközi kapcsolatnak, együttműködésnek köszönhetően jönnek létre, szervezőként ebben a közegben szocializálódtam. Amikor elkezdtem szervezni a kaposvári kamarazenei fesztivált, kiderült: másképp gondolkodom. Sokan rácsodálkoztak a mentalitásomra, mondván, nem így szokták ezt csinálni Magyarországon, mire az volt a válaszom: szerintem így kell. Rengeteg külföldi művész jön szívesen Kaposvárra, ami talán azt jelzi, az ő elképzeléseik egyeznek a miénkkel, a jó úton járunk.
„Kokas Katalin és Kelemen Barnabás a világ élvonalában játszó muzsikusok, akik, ha hajlandók az egész kapcsolatrendszerüket
egy fesztivál szolgálatába állítani, akkor az világszínvonalú lesz.”
− A kamarazenei fesztivál művészeti igazgatója Kokas Katalin hegedűművész, aki férjével, Kelemen Barnabás hegedűművésszel együtt meghatározó egyéniség. Ki mit csinál, miért felel Kaposvárott?
− Négy és fél évvel ezelőtt sétáltam a Zeneakadémia előtt, mikor megállított jó barátom, Kelemen Barnabás és Kokas Katalin – együtt nőttünk fel. Mondták, szeretnének egy kamarazenei fesztivált csinálni, én meg sok sikert kívántam hozzá. Kérdezték, nem akarom-e megszervezni, mire én nemet mondtam, köszönöm szépen, jól elvagyok. Végül mégis ráálltam, ugyanis megígérték: egész nemzetközi kapcsolatrendszerüket hajlandók mozgósítani a fesztivál érdekében. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, érdemes ezen elgondolkodni, hiszen Kokas Katalin és Kelemen Barnabás a világ élvonalában játszó muzsikusok, akik ha hajlandók az egész kapcsolatrendszerüket egy fesztivál szolgálatába állítani, akkor az világszínvonalú lesz. Ez inspirál: itt Kaposvárott olyan színvonalú rendezvény születhet meg, ami még nem volt, és nemcsak Magyarországon, a volt szocialista országokban sem. Most a harmadik fesztivál kezdete előtt már nem az a célkitűzésünk, hogy Magyarország legjobb komolyzenei fesztiválja legyünk, a világ öt legjobbja közé szeretnénk kerülni. Katalin és Barnabás kapcsolatrendszere tényleg a világ legjobbjaira terjed ki, akik el is jönnek Kaposvárra. Mi hárman pedig egy húron pendülünk, tökéletes az összjáték.
A nagy titokra éjszaka lehet bukkanni a Deseda-tó partján
− Húzónevekre építenek, vagy inkább olyan fiatal, tehetséges muzsikusokra, akik éppen most törnek be a nemzetközi ismertségbe?
− Ez érdekes kérdés volt már az első fesztivál megszervezése előtt is. A világhírű hegedűművész, Joshua Bell valóban fellépett a fesztivál egyik húzóneveként, mondtam is, nagyon jól fog teljesíteni, világszínvonalú koncertet fog adni, nemhiába világsztár, de azért szerintem Pekka Kuusistót kellene meghallgatni. Azt sem tudták, kicsoda, igaz, egy évvel korábban még én sem ismertem a finn hegedűművész fenegyereket. Aztán a kaposvári közönség ovációja engem igazolt: mintha rockkoncerten lettünk volna, szétverték a házat. Igaz, Joshua Bellt is nagyon megtapsolták. Rögtön az első fesztivál előtt hangsúlyoztuk: ne a fellépők nevét nézze a közönség, bízzon bennünk, higgye le nekünk, azokat hozzuk ide, akiket kell. Lehet, hogy a fellépők Magyarországon még nem ismertek, de ez azért van, mert hozzánk egy-egy világsztár sokszor csak akkor jut el, amikor a csillogása megkopott, már megfizethető. Mi akkor hozzuk el a muzsikusokat a fesztiválra, mielőtt világsztárok lesznek. Itt volt Jonathan Cohen csellóművész is, aki ma már a nemzetközi porondon egyre inkább megfizethetetlen. Eljön Kaposvárra, rövidnadrágban szórakozik az étterem teraszán a barátaival, a magyar zenészekkel, eljön, mert baráti szálak kötik ide. A fantasztikus csellista, a francia és német felmenőkkel bíró Nicolas Altstaedt fellépése előtt is mondtuk: a legnagyobb sztárok közé fog kerülni. És mi történt? Felült az európai klasszikus zene trónjára. Mikor Gidon Kremer leköszönt a lockenhausi fesztivál vezetéséről, azt mondta, csak egy embernek hajlandó átadni a stafétát: Nicolas Altstaedtnek. Alina Pogostkina is teljesen ismeretlen névnek számított nálunk, miközben a londoni lapok arról cikkeznek, hogy ő Európa első számú női hegedűművésze. Természetesen szívesen hozunk ide nagy neveket, nagyon örülök annak, hogy Kocsis Zoltán ezen a fesztiválon is mindennap fellép. Óriási dolog az is, hogy a kilencvenéves hegedűművész, Ivry Gitlis is koncertet ad, sosem volt Magyarországon, élő legenda. De azért a fesztivál derékhada mégiscsak azokból a fiatalokból áll, akik a ma és a holnap világsztárjai. Végre nem mi kullogunk a világ után, hanem mi megyünk elöl! A tavalyi kaposvári fesztiválon három európai fesztiváligazgató jött oda hozzám, és kérdezték: Mister Bolyki, azt legyen szíves megmondani, ezt mégis hogyan csinálják? Az ír West Cork-i fesztivál igazgatója megmutatta nekem a programját: ők csak négy művészt tudtak meghívni azokból, akikből nálunk harmincan muzsikálnak. Azt persze nem mondhattam, hogy Kati és Barna chaten meghívja őket, inkább azt válaszoltam: gyere el éjjel kettőkor a Deseda-tó partjára! Ott volt hatvan szólista a világ minden részéről, szalonnát sütöttek, a lábukat lógatták a tóba, és rendkívül jól érezték magukat: Kaposvár a művészeknek is egy óriási nagy baráti találkozó.
− Ajánlana az idei program fellépői közül „ismeretleneket”?
− Mindenkit ajánlok, de azért mondok egy-két nevet. Anna Laakso finn zongorista lány az első fesztiválon Kocsis Zoltánnal játszott Bartókot. Mindenki azt hitte, százszor játszottak már együtt, zseniális volt az összhang, az előadás, csak mi tudtuk: Anna a darabot akkor játszotta először. Olyan tűz, vehemencia van a játékában, hogy megeszi a zongorát, de mindezt olyan zenei intelligenciával, bájjal, határozottan teszi, hogy mindenki imádja. Ajánlom Jose Gallardo argentin zongoristát is, aki a Kaposfest után robbant be az európai zenei életbe: szétcincálták, mindenhová viszik. Mintha Schiff András volna fiatalkorában: hihetetlen érzékeny zongorista. Mindenki a saját területének hatalmas egyénisége, a legtehetségesebbek, a legprogresszívabb irányzatok képviselői, akikről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Képzeljük el: harminc-negyven fiatal, progresszív komolyzenész lesz egyszerre Kaposvárott! Tőlük még azt is el tudom fogadni, ha A négy évszakot mezítláb játsszák, pólóban és rövidnadrágban, mert tőlük hiteles, és amit nyújtanak, az lenyűgöző. Van olyan produkció, amikor azt mondja az ember: hú, de pofátlanok ezek a fiatalok, most kikérjem magamnak vagy élvezzem?! És aztán úgy dönt a közönség, hogy élvezi, mert a játékuk lenyűgöző. Azzal együtt is, hogy minden hagyományt felrúgnak. Ilyen fesztivál tényleg nincs még egy, mint a kaposvári: nemcsak Magyarországon, a környéken sem.
Kulcsot is adnak a kortárs képzőművészet megértéséhez
− Mindehhez hogyan kapcsolódik a Kortársak című kiállítás?
− Mivel a fesztivál közönségének nagy része egy hétre vendégként költözik Kaposvárra, a zenén kívül igyekszünk más minőségi programokat is rendezni. A Kortársak a Rippl-Rónai teremben huszonkét kortárs magyar festő – a legjobbak − egy-egy képét mutatja be, de nem akárhogyan. A képeket Sturcz János művészettörténész válogatta ki, aki tanszékvezető a képzőművészeti egyetemen, a kortárs művészet nagy ismerője. Egy nap azzal fordultam hozzá: Kedves János, én, akinek az édesapja képzőművész, aki a kultúrában élem az életemet, nem értem a kortárs festőket, és ha ezt szóvá merem tenni, csak azt kapom, hogy maradi vagyok, nincs szemem. Arra kértem: adjon egy kulcsot a kezembe, hogy végre megértsem a kortárs festők képeit, akik biztosan tehetségesek, csak én ebből semmit sem érzékelek. A kiállításon a huszonkét kép alkotójának mindegyike megmagyarázza a saját festményét: mit jelent, miért készítettre, mit ábrázol. Meggyőződésem, hogy aki szán másfél órát arra, hogy ezen a huszonkét képen végigmenjen, az huszonkétszer meg fog döbbenni.
„Megérteni a saját kortársainkat, rácsodálkozni a tehetséges alkotásokra, amelyekben nincs blöff: óriási élmény.”
− Milyen értelemben?
− Felismeri majd egy kép valódi értékét, amire talán korábban azt mondta volna, ennél a gyerekem is jobbat csinál. Az augusztus 15-én nyíló kiállítás igazi beavatási szertartás lesz, amit ha valaki végigcsinál, később egy kortárs képzőművészeti kiállításon már nagy biztonsággal tudni fogja mihez kötni a látottakat, hiszen itt huszonkét különböző alkotási mód, megközelítés, kifejezés lesz jelen. Megérteni a saját kortársainkat, rácsodálkozni a tehetséges alkotásokra, amelyekben nincs blöff: óriási élmény. Tapasztalatból tudom. Már folytak a kiállítás előkészületei, mikor Sturcz János elém tett egy katalógust, rábökött egy képre: ezt fogom Kaposvárra hozni. Mire én megkérdeztem: „Minek? Ez szörnyű!” Öt percig beszélt róla, és végül azt mondtam: de jó is ez! Tudom, micsoda átalakulás az, ha az ember megérti, mi fejeződik ki egy képben. Olyan jó, és ezt mindenki szeretné. Ezért tekintek nagy várakozással erre a kiállításra, ami a fesztivál után is, november 30-ig nyitva lesz. Azt remélem, hogy buszokkal fognak jönni a tömegek.
