A politikai pikantérián túl az üzleti célból adagolt retroláz is okozhatta, hogy Aj Vej-Vej (Ai Weiwei) fotókiállításának tegnapi megnyitóján szinte mozdulni se lehetett az Ernst Múzeumban, a megnyitóbeszédekből is csak hangfoszlányok jutottak a távolabb állóknak.
Az említett politikai pikantériát nem kell sokat magyarázni: miközben a Szépművészeti Múzeumban a hivatalosan jóváhagyott és támogatott kínai kortárs képzőművészetből láthatunk gigantikus válogatást, a nemzetközileg elismert, a szobrászattól a filmen át az építészetig számtalan területen alkotó művész és emberjogi aktivista nem jelenhetett meg az eseményen – jelenleg rendőri felügyelet alatt áll. Meg persze egy világsztárról beszélünk, a legbefolyásosabb művészek listájának dobogósáról, akinek bármelyik világváros jó nevű múzeuma örömmel biztosítana helyet.
Ez már önmagában is nyilván sokakat vonzott a megnyitóra, ugyanakkor nem kizárt, hogy maga a kiállítás témája – Aj Vej-Vej 1983 és 1993 között New York-ban készült képei láthatók a tárlaton – szintén sokakat becsábított. Én legalábbis mindenképpen a kulturális erővonalak már-már sorsszerű találkozását vélem abban felfedezni, ahogy táskámban a New York-regényként is olvasható Patti Smith-visszaemlékezéssel (Kölykök) sétálok a képek előtt, majd később az egyik pláza ruhaboltjaiban megdöbbenve fedezem fel, hogy hirtelen minden kelendő lett, ami a késő nyolcvanas és a kora kilencvenes évek divatját jellemezte – a jó ízlés határaitól sem korlátozva.
Szóval mindenképpen érdemes Aj Vej-Vej képeit is ezzel a tudattal megszemlélni: történeti tárlat ez, életmód- és várostörténeti dokumentáció egy korról, ami úgy tűnt el, hogy gondosan fazonírozott emlékét éppen most hasznosítjuk újra kulturálisan. A kiállításon olvasható információk szerint ezek javarészt hirtelen „elsült” képek, amiket sokáig elő sem hívott a mester. Mintha egy a látvány és az élmények hatására folyton izgatott utazó vizuális naplóját látnák, aki örömmel hagyja, hogy képzeletét magával ragadja és folyton mozgásban tartsa ez a vibráló nagyváros.
Ez az örömteli izgalmi állapot végigkövethető a kiállított képeken, ugyanakkor mégiscsak nagyon tudatosan zajlik ez a megszállott rögzítése a különféle alakoknak, a világvárosi élet hétköznapi költőiségének és politikailag is telített rezdüléseinek. A képek többsége az East Village bohémnegyedének kínai művész-értelmiségi alakjait és avantgárd csodabogarait örökíti meg. Számos fotó látszólag banális és nagyon hétköznapi élethelyzeteket dokumentál, de nem egyszer – azzal, hogy az alkotó képregényszerűen rendeli egymás mellé a történeket – kis történetekké állnak össze a valóságnak ezek az apró töredékei.
Érdekes továbbá az is, ahogy a kozmopolita világváros pillanatképein átszüremkedik a tradicionális kínai kultúra néhány jelenete, például egy temetés „története”. Elgondolkodtató látni azt is, ahogy a folyton vibráló, mindig pörgő város láttatni engedi egy-egy épületrészleten vagy használati tárgyon keresztül régebbi önmagát is. Vagy az, ahogy az idősíkok egymásba csúsznak, például a mosdó felé görnyedő kínai alak szobabelsőjében, ahol a 19. és 20. század tárgyi emlékei mellett csak a fali plakát jelzi, már közeledünk a 20. század végéhez. Ezek a kontrasztok, az egykori aktualitások – frizurák, öltözetek, élethelyzetek – történelemmé és várostörténetté dermedése, és a várost formáló múlt megelevenedése, az ünnepélyessé tett banalitás és a háttérben zajló „nagy történelem” hétköznapisága teszik igazán érdekessé a válogatást.
