Mary Poppins fényképezőgéppel

Vivian Maier, a különc nevelőnő munkássága egy dobozban hevert ismeretlenül, ma viszont kezdik a legnagyobb utcai fotósokkal együtt emlegetni.

A kiállítás anyagát a jogtulajdonos szerződött partnere, a Howard Greenberg Gallery jóvoltából állíthatta ki a Mai Manó Ház. Csizek Gabriella, a kiállítás rendezője a tárlatvezetésen többek között arról is beszélt, hogy milyen izgalmas és nehéz feladat egy ennyire hatalmas (hiszen százezer negatívról van szó) életművet értékelni, és abból kiválasztani olyan képeket, amik képesek átfogóbb képet adni Maier munkásságáról, és amiknek köszönhetően talán kiderülhet, van-e esélye annak, hogy Maiert a jövőben az utcai fotográfia és a városfotó olyan nagy alakjaival említsük együtt, mint Henri Cartier-Bresson vagy Robert Frank.

Egy szenvtelen, de érzelmes kívülálló

Ha már így lelepleztem kötődésemet a Maier-jelenséghez, akkor talán annyi személyesség még belefér, hogy elmondjam, én miért szeretem ennek a különc nőnek a képeit. Van a budapesti kiállításon egy kép, amin egy hatalmas és barátságtalan fal előtt olyan cicomás, kalapos-táskás hölgyek állnak, mint amilyenek bizonyos Monty Python-jelenetekben szoktak feltűnni. Mintha egy abszurd kivégzési jelenetet látnák, holott a valóságban vagy a szélárnyék miatt ácsoroghattak ott, vagy egyszerűen csak a buszra vártak. De mégis, mintha Maier odalenne ezekért a kissé gyilkos humorú kontrasztokért, az élet által véletlenül generált groteszk helyzetkomikumokért.

Mint amikor a lehúzott boltredőny alól kikandikáló férficipőt kapja lencsevégre. Szereti továbbá az apró eltéréseket is, és a különféle hibákat is előszeretettel lajstromozza: például a furcsa anyajegyű vékony gyereklábat. De miközben ezeket a jeleneteket vadássza és veszi észre, továbbra is tartózkodó és szenvtelen marad. Hideg fejjel rögzít, bár közben átjön a képeken, hogy belül valószínűleg jót mosolygott a nagyvárosi forgószínpad újabb gegjén.

Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt.

Vivian Maier

Ugyanakkor képes nagyon közel is menni témájához: a közép-európai gyökerekkel bíró, franciás pallérozottságú hölgyemény megejtő és érzékeny portrét készít egy fekete asszonyról. És hogy nagyon is tisztában volt az emberek közötti érzelmi viszonyok összetettségével, arról árulkodik az a képe, amin tökéletes pillanatban kapott le egy fiatal párt, ahogy – feltehetően egy veszekedés után – lufival a kezükben állnak egymás mellett a nagyvárosi lüktetés peremén.

Csizek Gabriella viszont arra is felhívta a figyelmet, hogy Maier számos képén visszaköszönnek a fotóművészet aktuális irányzatai, például kimondottan modern vonás a munkásságában az absztrakt mértani formák iránti érdeklődés, ami a budapesti kiállításon is jelen van például egy sajátosan csavarodó, kissé futurisztikus játszótéri csúszda „portréján”, vagy a játékosan tekeredő huzalok megörökítésében. Persze a képek a sokat emlegetett „amerikai élet” pillanatképeit is kínálják, az utca fényködébe vesző, kissé Marylin Monroe-szerű éjtündérével, a komor nagyváros számkivetettjeivel. A legegyedibb képek azonban mégiscsak azok, ahol nem érezzük más alkotók hatását, hanem – és ez főleg a különös-játékos-szomorkás önarcképeken tűnik fel – egy egyedi gondolkodású, érzékeny személyiség kutató-fürkésző tekintetét.