A Vivian Maier-sztori
Ma még nehezen dönthető el, hogy a Maier iránti lelkesedés mennyire írható különös élettörténete és életművének véletlenszerű felfedezése számlájára. Az mindenesetre árulkodó, hogy már készül egy nagyobb dokumentumfilm a szikár és szenvtelen nevelőnőről, aki évtizedeken át tapintatos idegenként kukkolta környezetét, a nagyvárosi fauna lényeit, hogy éles szemmel és hihetetlen érzékenységgel örökítse meg őket gondosan megkomponált képein.
A rejtőzködő életet élő vénkisasszony munkáinak utóéletére (életéről lásd keretes írásunkat) talán nem irányult volna ilyen hirtelen ekkora figyelem, ha nincs a blogszféra. No, meg természetesen John Maloof, aki Chicago építészetéről szóló könyvéhez keresett anyagokat, amikor egy árverésen rábukkant egy jelöletlen, negatívokat tartalmazó dobozra, amiről úgy sejtette, hogy számára hasznos fényképes illusztrációkat rejt. Mikor rájött, milyen különös kincsre bukkant, felhagyott korábbi tervével, és mondható, hogy a Maier-jelenség megszállott kutatójává vált, olyannyira, hogy maga is elkezdett fotózni a rejtélyes életmű alkotójának módszereivel – tudjuk meg Boronyák Vivientől, a Mai Manó Ház nemzetközi koordinátorától a sajtóbejárással egybekötött tárlatvezetésen.
Blogot szentelt „felfedezettjének” – én is ezen keresztül találkoztam Maier nevével és munkáival, amikbe rögtön beleszerettem –, azóta pedig honlapot üzemeltet és komoly albumot állított össze a fontosabb képekből. Az egyre fokozódó érdeklődést jelzi, hogy míg korábban az interneten 80 dollárért lehetett nyomatot vásárolni, ma már több ezer dollárt érnek azok és galériákban kapnak helyet. Megkezdődött az életmű értékelése is, és abban egyelőre nagyjából konszenzus van a hozzáértők között, hogy az ún. utcai fotográfia műfajának értékes példáit nyújtja számos Maier-kép.
Vivian Maier (1926–2009)
New Yorkban született 1926-ban, egy francia anya és egy osztrák-magyar apa házasságából. Apja korán otthagyta a családot, egy népszámlálási adat szerint anyjával egy viszonylag ismertebb fotóművész háztartásában éltek egy időben, nem zárható ki, hogy ez hatással volt későbbi szenvedélyére. Felnőttként franciának vallotta magát, és azt állította, hogy angolul a filmekből és a színdarabokból tanult meg. Sokat utazott Európa és az USA között, míg végül 1956-ban telepedett le Chicagóban, ahol dadaként dolgozott több mint negyven éven át. Élete vége felé, megtakarítások és rokonok hiányában, a korábban rábízott gyermekek gondoskodtak róla. Nehéz anyagi helyzete miatt elraktározott vagyona (negatívokkal és egyéb fotós eszközökkel teli dobozai) árverésre került. 2009-ben, 83 éves korában hunyt el. Mások emlékezete szerint visszahúzódó és különc teremtés volt, amolyan Mary Poppins, aki az eleganciára fittyet hányva, némiképp slamposan öltözködött. Személyiségének különleges vonásai közé tartozott, hogy szállásain hatalmas gyűjteményeket halmozott fel különféle sajtótermékekből. Könyvespolcán számos életrajzi és filmes tárgyú szakmunka állt. Jelenlegi ismereteink szerint nem tanulta a fényképezést.
A kiállítás anyagát a jogtulajdonos szerződött partnere, a Howard Greenberg Gallery jóvoltából állíthatta ki a Mai Manó Ház. Csizek Gabriella, a kiállítás rendezője a tárlatvezetésen többek között arról is beszélt, hogy milyen izgalmas és nehéz feladat egy ennyire hatalmas (hiszen százezer negatívról van szó) életművet értékelni, és abból kiválasztani olyan képeket, amik képesek átfogóbb képet adni Maier munkásságáról, és amiknek köszönhetően talán kiderülhet, van-e esélye annak, hogy Maiert a jövőben az utcai fotográfia és a városfotó olyan nagy alakjaival említsük együtt, mint Henri Cartier-Bresson vagy Robert Frank.
Egy szenvtelen, de érzelmes kívülálló
Ha már így lelepleztem kötődésemet a Maier-jelenséghez, akkor talán annyi személyesség még belefér, hogy elmondjam, én miért szeretem ennek a különc nőnek a képeit. Van a budapesti kiállításon egy kép, amin egy hatalmas és barátságtalan fal előtt olyan cicomás, kalapos-táskás hölgyek állnak, mint amilyenek bizonyos Monty Python-jelenetekben szoktak feltűnni. Mintha egy abszurd kivégzési jelenetet látnák, holott a valóságban vagy a szélárnyék miatt ácsoroghattak ott, vagy egyszerűen csak a buszra vártak. De mégis, mintha Maier odalenne ezekért a kissé gyilkos humorú kontrasztokért, az élet által véletlenül generált groteszk helyzetkomikumokért.
Mint amikor a lehúzott boltredőny alól kikandikáló férficipőt kapja lencsevégre. Szereti továbbá az apró eltéréseket is, és a különféle hibákat is előszeretettel lajstromozza: például a furcsa anyajegyű vékony gyereklábat. De miközben ezeket a jeleneteket vadássza és veszi észre, továbbra is tartózkodó és szenvtelen marad. Hideg fejjel rögzít, bár közben átjön a képeken, hogy belül valószínűleg jót mosolygott a nagyvárosi forgószínpad újabb gegjén.
Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt.
Vivian Maier
Ugyanakkor képes nagyon közel is menni témájához: a közép-európai gyökerekkel bíró, franciás pallérozottságú hölgyemény megejtő és érzékeny portrét készít egy fekete asszonyról. És hogy nagyon is tisztában volt az emberek közötti érzelmi viszonyok összetettségével, arról árulkodik az a képe, amin tökéletes pillanatban kapott le egy fiatal párt, ahogy – feltehetően egy veszekedés után – lufival a kezükben állnak egymás mellett a nagyvárosi lüktetés peremén.
Csizek Gabriella viszont arra is felhívta a figyelmet, hogy Maier számos képén visszaköszönnek a fotóművészet aktuális irányzatai, például kimondottan modern vonás a munkásságában az absztrakt mértani formák iránti érdeklődés, ami a budapesti kiállításon is jelen van például egy sajátosan csavarodó, kissé futurisztikus játszótéri csúszda „portréján”, vagy a játékosan tekeredő huzalok megörökítésében. Persze a képek a sokat emlegetett „amerikai élet” pillanatképeit is kínálják, az utca fényködébe vesző, kissé Marylin Monroe-szerű éjtündérével, a komor nagyváros számkivetettjeivel. A legegyedibb képek azonban mégiscsak azok, ahol nem érezzük más alkotók hatását, hanem – és ez főleg a különös-játékos-szomorkás önarcképeken tűnik fel – egy egyedi gondolkodású, érzékeny személyiség kutató-fürkésző tekintetét.
