– Ha valaki belép a raktár szűk terébe, és meglátja a fiút meg a kutyáját, könnyen olyan érzése támadhat, hogy időutazókba botlott, akik véletlenül egy pesti raktárhelyiségben találták magukat.
– Az itt látható két alak annak idején egy nagyobb kiállítás részeként született meg, aminek az volt a célja, hogy a sci-fi formanyelvét a képzőművészetre alkalmazzam. Nagyon banálisan hangzik, de ez a mű az irodalom és a film nyelvét használja. Valójában eltulajdonítottam egy 1975-ös amerikai film címét, amiben a Miami Vice című híres sorozat későbbi sztárja, Don Johnson szerepelt még egészen fiatalon. Ez a nem túl színvonalas sci-fi egy nukleáris katasztrófa után játszódik, és ennyiben merítettem belőle, ahogy más anti-utópisztikus alkotásokból is kölcsönöztem, például a Mad Max típusú filmekből vagy a hasonló témájú regényekből. Lényegében beleírtam magam ebbe a szituációba. Elmondható a szoborról, hogy egyfajta időutazóról vagy az időben elveszett vándorról szól, aki hűséges társával, egy kutyával kóborol. De elképzelhető az is, hogy a fiú csak úgy tesz, mintha ez a fura világ létezne, és valójában mesterséges módon kerül sor az utazásra a légzőkészülék segítségével, amire pedig nem is lenne szüksége. Valójában fogalmunk sincs, mit lélegzik be ez az alak, és az sem biztos, hogy a túlélés a célja – lehet, hogy a képzelete miatt teszi. Ahhoz is lehetne hasonlítani ezt a helyzetet, mint amikor az ember díszeket fest az arcára vagy artefaktumokhoz fordul azért, hogy felébredjen benne a teremtés ereje.
– A lengyel sci-fi világhírű. Mennyire számít ez meghatározó műfajnak vagy inspirációs forrásnak a kortárs képzőművészek számára?
– Szoktak úgy kategorizálni, mint aki sci-fivel foglalkozik, mivel a már említett kiállításomon ezt a témát jártam körül. De ez nem igaz. Vagy mondhatjuk inkább azt, hogy az egész művészet valójában science fiction, de legalábbis fikció, amire nagyon könnyű ráaggatni a tudományos jelzőt, ha valaki, mint én, gyakran használja a minket körülvevő technikai eszközöket a munkái megvalósításához.
– Mennyire gyakori, hogy az adott helyhez igazítod a kiállítást, mint ahogy az most történt?
– Nagyon gyakran, vagy mondhatni, mindig így teszek, ha van rá alkalom. Még azok a munkák is magukban hordozzák azt a lehetőséget, hogy az adott helyhez adaptáljuk őket, amik műhelyben készülnek el. Ezek a munkák ugyanis olyan modulokból épülnek fel, amiket az adott térben úgy lehet összeállítani, hogy úgy tűnik, éppen oda lettek szánva.
– A kiállításhoz tartozik egy vitrin is, amibe egy régi, ráadásul lengyel kartográfus által készített Budapest-térképet helyeztél el, amit a Múzeum körúton vásároltál egy antikváriumban, és amin egy kis „leszállóegység” landolt az Andrássy és a Nagymező sarkán. Mennyire tudatos döntés eredménye, vagy mennyire a véletlen alakította a kiállításnak ezt a sajátos részét?
– Nehezen tudnám leírni a folyamatot, hogy a tárgyak jöttek előbb vagy az ötlet. Ezeknek a „mikroszobroknak” van egy koncepciója, és ezt a már létező elképzelést használom fel az adott szituációkban. Ez a „mikroinstalláció” valójában a kiállított szobor kiegészítése, amit itt helyben, egy délután, vagyis valójában két óra alatt készítettem el. Erre azért volt szükség, mivel áthelyeztük a kiállítás helyszínét, és így tudtuk a talált teret kihasználni, illetve vizuális értelemben új jelentést adni neki.
– Kicsit olyan a helyzeted, mintha turnézó rocksztár lennél: azért utaztál Budapestre, hogy egy korábbi munkádat, mondhatni slágeredet újra „előadd”. Nem furcsa érzés ez?
– Ez alapvetően nem helytálló összehasonlítás, mivel nem dolgozom túl gyakran ezzel a munkámmal. 2006-ban készítettem, és azóta most látom másodszorra; időközben sokszor kiállították, de eddig csak egyszer volt alkalmam arra, hogy személyesen rendezzem a kiállítást, méghozzá a varsói Zachęta Nemzeti Galériában pár évvel ezelőtt. Ezért is különleges ez a mostani budapesti kiállítás, hiszen a részvételem nélkül is nyugodtan létrejöhetett volna, mivel ezt a szobrot egy egyesület korábban megvásárolta, és a Platán úgy kérte kölcsön erre az alkalomra. Viszont a gyűjteménynek otthont adó lengyel galéria kurátora azt javasolta, hogy személyesen én irányítsam a kiállítás létrehozását, és ezért utaztam végül ide Edinburgh-ból.
– Ha nem is volt egészen jó az előző hasonlat, azért érdekes, hogy mennyire megváltozott mára, hogyan gondolkodunk a szoborról. Manapság egy szobor gond nélkül utazhat, átalakulhat, ahogy azt a te esetedben is látjuk.
– Így igaz. Bár az én szobrom esetében alapvetően egy régi munkáról van szó, amit most új helyzethez igazítottam. De már évtizedekkel ezelőtt is akadtak olyan alkotók, akik például porból készítettek szobrokat. Az ilyen alkotások esetében még a szobrász jelenléte sem feltétlenül szükséges, elég csak az, ha instrukciókat ad vagy ha az említett példánál maradva rámutat a szoborként szolgáló por helyére. Az ilyen esetekben nem egyszerűen az elkészült mű a szobor, hanem az egész alkotási folyamat a mű részének számít.
– A honlapodon találni egy igencsak érdekes projektet, a Polarist, aminek keretében elutaztál a Spitzbergákra, hogy egy ott készült fényképen lengyel népi jelmezben, medvemaszkot öltve mutasd meg az égbolton az északi sarkcsillag helyét. Van ebben valami szándékos játék a lengyel identitással, vagy másról van szó?
– Igen, ebben a munkában a lengyelség is előkerül valamiképpen, bár alapvetően a fotográfiával kapcsolatos kísérletnek tekinthető. Odautaztam egy kutatóhajóval, és magammal vittem ezt a népi maszkot, ami Opole környékéről származik. Máig sok német él ott, akik viszont a skandinávoktól vették át ezt a viseletet – szóval kicsit olyan voltam ezzel a maszkkal, mint aki fát hord az erdőbe. Ez a munkám amúgy is tele volt abszurditással. Védőöltözetben, ezzel a medvemaszkkal a fejemen állva jelöltem meg azt a helyet egy botra akasztott lámpás segítségével, ahol a sarkcsillagnak kellene látszania – csakhogy a légszennyezettség miatt nem látszik. De természetesen ezt a munkát is sokféleképpen lehet értelmezni. Sok pénz és erőfeszítés árán egyetlenegy fényképet készítettem, ezért a fotográfia tekintélyének visszaállításáról is szól, hiszen amúgy lassan teljesen elborítanak minket a képek. Aztán szól még a hibrid fogalmáról is, vagyis arról, hogy hol húzódik a határ ember és állat, kultúra és természet között. Ezen a messzi helyen például nincs szükség rituálékra ahhoz, hogy állattá váljunk, hiszen a határ egészen elmosódik köztünk és közöttük. Jó példa erre, amikor a medve becammog a kutatóállomásra, és megpróbálja kitépni a kábeleket a földből – ki tudja, miért. Vagy csak kíváncsiságból benéz, játszik egyet a kutyákkal, máskor viszont széttépi őket. Egyszer én is beöltöztem a magammal kivitt teljes medveöltözetbe, mire a kutyák egészen furcsán kezdtek viselkedni: megtámadtak, hiszen védeniük kellett a tábort, de egyúttal játszottak is velem, mert érezték rajtam az emberszagot. Ilyen távoli messzeségben tehát egészen érdekes kapcsolat jön létre a természet és a kultúra között, amit máskor a népi rituálék segítségével igyekszünk újrateremteni, hogy a kultúra közvetítésével visszatérhessünk a természetbe.
– A lengyel művészet hosszú időn át erősen politikus volt. Hogy néz ki a helyzet a mostani, fiatalabb alkotók esetében?
– Évekkel ezelőtt a lengyel művészet tényleg nagymértékben a politikai diskurzuson alapult, és nagyon sok ismert alkotó sorolható ehhez a frakcióhoz. A fiatalabb generáció azonban már jobbára elveti ezt, és más dolgokkal foglalkozik. Én leginkább a két csoport közé tartozom. Előfordult, hogy a politikai vonalhoz soroltak, főleg azért, mert egyes munkáimban felhasználtam a lengyel zászló motívumát, bár én ezt inkább a videóművészet és a plakát egyesítésére tett kísérletezésem részeként tettem, és nem a nemzeti identitás boncolgatása volt a célom. A neveket és az irányzatokat egyébként is a kritikusok hozzák létre, mert szükségük van erre a saját diskurzusukhoz; az egész egy játék része, melynek során egyeseket kizárnak, másokat pedig befogadnak a kánonba és jelentőséggel ruháznak fel. De az alkotás folyamatát nem ez határozza meg, legalábbis az én esetemben biztosan nem.
(Kuba Bakowski: A fiú és kutyája – tárolt változat. Platán Galéria. Megtekinthető november 2-ig. A nyitva tartás utolsó két napján a Platán Galéria tárlatvezetésekkel várja a látogatókat. Bővebb információ a galéria Facebook-oldalán)
