Cinikusan azt is mondhatná az ember, hogy a Jane Doe-lemez ráégett a Converge zenekarra. Bármit is hoznak ki a stúdió kellemes melegéből, a 2001-es kultikus lemez hangfoszlányai újra és újra bekúsznak a fülekbe. Viszonyítási pontként áll az a lemez, ami megmutatta, hogy a zenekar tényleg veszélyes, és hogy lehet a súlyos zenét még súlyosabban is játszani. Viszont most elkerülném a „bezzeg a Jane Doe”-féle rigmusokat; felesleges ilyen összehasonlításokat tenni, hiszen tizenegy év telt el azóta. S noha a négytagú zenekar a mai napig nagyon dühös, a szörnyeteg is lomhább már egy picit. Viszont az erejéből mintha semmit sem veszített volna, ami főleg akkor tűnik ki, ha „önálló” műként hallgatjuk meg az új korongot.
Az All We Love We Leave Behind című lemezen tizennégy szerzemény borzolja az idegeket. Ahogy az egy, a hardcore-metál zenét tágabb határok között értelmező zenekarnál elvárható, vannak nyugisabb pillanatok is, s nem félnek a monumentálisabb megoldásoktól sem. A nyugalomra szükség is van: oldani a feszültséget, kicsit megpihenni a darálásban. A számok nagyon rövidek, bár annál intenzívebbek, csak egy-két nóta megy négy perc fölé. Jómagam a hosszabb, akár tízperces elszállásokat is kedvelem, éppen ezért – noha minden Neurosis-lemez a kedvenceim között van – a Souls at Zero, Enemy of the Sun, illetve a Through Silver in Blood az igazán favorit. Még egy kis érdekesség: a Comity képes volt ötvenöt percben eltolni öt nótát. Szóval lehet feszegetni a határokat és a tűrőképességet.
Az Aimless Arrow-val indul a lemez, itt már lehet tudni, hogy mi lesz az irány, mindenki megnyugodhat. Ugye elő szokott fordulni, hogy zenekarok fejlődés címszó alatt adnak ki a korábbiakhoz képest igen pocsék lemezeket, aztán amikor nem jön be, „mennek vissza a gyökerekhez”. Szerencsére itt nincs szó erről, sőt. A Converge hű önmagához: félelmetes hangszeres tudásukat továbbra is arra használják, hogy megmozgassák az embert kívül, s ami fontos, belül is. Egy soha meg nem álló gőzmozdony kérlelhetetlenségével jönnek a dalokban a riffek, s nagy szerencse, hogy továbbra is tartják magukat a dallamok sajátságos értelmezéséhez is. Ez nagyon szépen kitűnik például az A Glacial Pace című számban is, az elszállásra pedig nagyon jó példa a Coral Blue.
Tizennégy nóta tehát, és igaz, hogy nem hoz mindegyik egyforma szintet, de szerintem a leggyengébb szerzemény is jobb, mint sok minden, amit hallunk, amit hallanunk kell. Kötelező darab.
További csiszolatlan gyémántok a Metálturkálóból itt.
