A Herta Müller-kiállítás előrejelzi a Nobel-díjas író novemberi látogatását is: november 9-én a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban olvas majd fel a Goethe Intézet és a könyvtár szervezésében. A vele való találkozás mindenképpen ritka alkalom, mert nem sokat jár Budapesten, és mert különben is visszahúzódó ember. A 2009-es irodalmi Nobel-díj óta interjút is nagyon keveset ad, és aki találkozott vele, egy törékeny, introvertált emberre emlékszik, aki nehezen oldódik fel, bár a legutóbbi budapesti közönségtalálkozóján állítólag ez is sikerült: barátsággal vált el az olvasóitól, szinte sajnálta, hogy látatlanban nem vállalt még egy két-vidéki látogatást is.
Ahhoz képest, hogy mennyire kevésnek látszik a most megnyílt kiállítás néhány molinója, nagyon sokat lehet időzni a könyvtár aulájában a képek, dokumentummásolatok és a filmrészletek között. Úgy érezzük, hogy megismerkedtünk egy kicsit Herta Müllerrel, akinek a személyes történetét nagyon nehezen lehetne elválasztani az irodalmi ténykedésétől. A kiállítás is ezt sugallja: amikor a végére érünk, leginkább azon gondolkodunk, milyen lehetett íróként, értelmiségiként és német kisebbségiként élni Ceausescu Romániájában, a felbontott levelek, cenzúrázott könyvek, kiborogatott íróasztalfiókok, megölt vagy beszervezett barátok világában, ahol a hallgatás – Herta Müller legalábbis így érezte – beleegyezés lett volna. Szerencsétlen korban született Herta Müller, de mégis szerencsés ember volt: fiatalon szembesült azzal, hogy apja annak idején beállt az SS-be, az ő ifjúságát pedig a Securitate nyomorította meg, így talán természetes is volt neki, hogy egyik erőszakra, szélsőségre nem lehet válasz egy másik. Azért, ahogy a magas színvonal mellett műveiben és a gondolkodásában is ember tudott maradni ebben az őrületben, mindenképpen megérdemelte a Nobel-díjat.
Ezekből a személyes történetekből ad egy kis válogatást a tárlat, belekomponálva persze a művek ismertetését és az idézeteket, amelyekből kiderül, hogy néz ki ez az egész Herta Müller csodálatosan pontos irodalmi nyelvén. Egy-egy kiragadott történettel egész világokat jelenítenek meg a szövegek, a füzetembe csak kulcsszavakat jegyzetelek: Paul Celan, (akinek a verseit kamaszfejjel olvassa Müller, és akit közvetetten apja áldozatának is érez) Roland Kirsch 1989 (amikor az írókollégát és barátot felakasztva találják a lakásában, minden valószínűség szerint nem öngyilkosság – Herta Müllerék ekkor már két éve Nyugat-Berlinben éltek, az írónő montázzsal emlékezett Roland Kirschre), Bánáti Akciócsoport (irodalmi csoportosulás, a Securitate oszlatta fel, az erdélyi szász írók-költők közül tagja volt Kirsch és Herta Müller is), a Cristina-akta (ezen a fedőnéven vezett a titkosszolgálat aktát Herta Müllerről) és persze a rókabőr (amelynek a farkát és a végtagjait egyenkét vagdosták le a Securitate titkos látogatásai alkalmával – olyasmi üzenet volt ez, mint a lófej az ágyban), Jenny (a román barátnő, aki a titkosszolgálat munkatársaként jön Herta Müller után Nyugat-Berlinbe, hogy halálos betegen még elbúcsúzzon tőle) és végül 2009, amikor a román Pro Muzica zenekar előadja azt a dalt, aminek a szövegét még Herta Müller írta a kivándorlása előtt második anyanyelvén, románul.
Ő egyébként azt mondja: nem a nyelv a haza, hanem az, amit ezen a nyelven mondunk. Lehet vele vitatkozni, de meg is lehet érteni. Valószínű, hogy tőle ezt általában mint kisebbségben élő alkotótól kérdezik, ő viszont azzal a tapasztalattal válaszol, amit a diktatúrában szerzett: ekkor végül is nem a nyelv adott neki valamiféle belső tartást, hanem az, amit ezen a nyelven írt.
