Érdemes néha magunkba nézni, hogy mit rontunk el

Gigor Attila, miközben új játékfilmjét készíti elő, a magyar HBO sorozatának, a Terápiának rendező-forgatókönyvírójaként premiert ünnepelhet.

– A Terápia egy sikeres izraeli sorozatként indult, nagy sikerű amerikai sorozatot is készítettek belőle, s már bemutatták különböző kelet-európai változatait is. Mennyi volt a mozgásterük a magyar sorozat megírásakor, a magyar viszonyokra való adaptálásban el lehetett térni az eredeti alapanyagtól?
– Az alapgondolat az volt, hogy adaptálunk, vagyis az eredeti anyagot magyar környezetre, kulturális viszonyokra helyezzük át. Ennek szellemiségében például az amerikai változat meglehetősen nyugati világképre formált, a kelet-európaiak pedig egy szintén ettől eltérő, sajátos világképet tükröztek. A gyakorlatban először megnéztük a dialógusokat, hogy miképp lehetne magyarra ültetni őket. Volt, hogy csak a szófordulatokat kellett magyarítani, máskor az alapkonfliktus és főbb cselekményszál mellett minden újjászületett. Az egyik történetrészben például Nagy Ervin vállalkozó lett, eredetileg pedig bombázópilóta volt, ami itthon nem annyira jellemző foglalkozás.

Gigor Attila: „Az idegenkedés általános manapság a pszichológusokkal szemben, még a családomban, baráti körömben is ezt tapasztaltam. Pedig nemcsak „bolondoknak” van szüksége pszichológusra, és nem is annyira pénzkérdés ma már egy terápia.”

Fotó: Béres Attila

– Forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzi a Terápiát. Hogyan osztották fel rendezőtársával, Enyedi Ildikóval egymás között a feladatokat?
– A Terápia epizódjai a történések alapján zökkenőmentesen oszthatók két részre, és a külföldi gyakorlat is azt mutatja, hogy egy rendező ritkán csinál végig egy egész sorozatot. Ha belegondolunk, szinte lehetetlen, hogy egy ember ennyi szálat tartson kézben. A Terápia esetében ráadásul adta magát az anyag: Enyedi Ildikó rendezte a hétfőt, keddet, pénteket, amelyet a Mácsai Pál által megformált András karaktere és családi élete fog össze, az én szerdám és csütörtököm pedig sokkal különállóbb ilyen értelemben, egy párterápia és egy kislány története húzódik ott végig. Ezeket akár ki is lehetne emelni a sorozatból, és önállóan összeillesztve végignézni. A terapeuta magánéleti történései ezekben a szálakban érintőlegesek, sokkal finomabban jelennek csak meg.


– Mennyiben okozott a forgatókönyv írásakor problémát, hogy Magyarországon még nincs kialakult kultúrája a terápiáknak? Idegenkedünk a pszichológustól, és alkalmasint az emberek úgy gondolják, nem engedhetik meg maguknak a terápiát?
– Teljes mértékben egyetértek, és beleásva magunkat a témába, írótársaimmal mi is azt tapasztaltuk, hogy rengeteg félreértés övezi ezt a szakmát – annak ellenére, hogy a pszichoterápia alapjainak letételekor rengeteg magyar volt jelen Freud és Jung holdudvarában. Sok alapvetést ráadásul magyarok tettek le. Ennek ellenére az idegenkedés általános manapság a szakmával szemben, még a családomban, baráti körömben is ezt tapasztaltam. Pedig nem csak „bolondoknak” van szüksége pszichológusra, és nem is annyira pénzkérdés ma már egy terápia. Ezeknek a tévhiteknek a lebontását tekintettük egyik legfőbb feladatunknak. Én is hallottam borzalmas sztorikat pszichiáterekről, akik felírnak valamilyen gyógyszert és azzal kidobják az embert az utcára. A Terápia főszereplője viszont pszichológus, aki nem is írhat fel gyógyszert, az ő feladata, hogy beszélgessen az emberekkel, meghallgassa őket. Az ár pedig személyenként változik: egy jól kereső vállalkozó, és egy tini esetében is más, s ahogy ez a sorozatban megjelenik, azt a való életből emeltük át. Azt akartuk a nézővel megértetni, hogy a pszichológus egyrészt valamiféle bölcs szerepét tudja az életünkben betölteni, másrészt érdemes néha magunkba nézni, hogy mit rontunk el, s nem mindig másban kell keresni a hibát. És érzésem szerint ez a mentalitás nagyon aktuális problémája a magyar társadalomnak, és az emberi kapcsolatok különféle szintjeinek.

– Volt bármilyen más előkép az íráskor hasonló témájú sorozatokból, filmekből?
– Nem volt rá szükség. Olyan erős volt az alapanyag, hogy ez bőven elegendő volt egy egységesen magas színvonal eléréséhez. Ennek egyik oka egyébként furcsa módon pont abból fakadt, hogy az eredeti izraeli sorozat készítésekor maga a produkció is bizonytalan volt abban, hogy mekkora sikert lehet egy ilyen történettel elérni. Ezért alacsony költségvetés mellett a technikai körülmények igen szerények voltak, viszont a történet és a színészi játék hihetetlenül jól sikerült, mert sokkal több múlt rajtuk.


– A nyomozó című sikeres játékfilm elkészítése, valamint számos reklámfilm rendezése után egy szobában beszélgető emberek lefilmezése milyen kihívást jelenthetett önnek?
– Nem szabad ilyenkor virtuózkodni. Engem kifejezetten bosszantani szokott, ha ilyenkor észreveszem a rendezőt vagy az alkotói szándékot. Persze vannak markáns filmkészítők, akik látásmódja erőteljesen rátelepszik a filmjeire, de egy olyan sorozatban, mint a Terápia szerintem egyenesen tilos ez az alkotóilenyomat-ábrázolás. Azt kell a nézőnek átadnunk, hogy ezek az emberek beszélgetnek, és az egész olyan legyen, mint az élet maga.

Gigor Attila

Fotó: Béres Attila

– Örömteli, hogy ismét egy magyar sorozat készül, magyar színészekkel és a kulturális minőség figyelembevételével.
– Számomra nagy lehetőség, ha a kreativitás az elsődleges szempont. A minőségi munkához pedig minden adott volt, akár a legismertebb színészek alkalmazásával, mint Nagy Ervin, Nagy Zsolt vagy Mácsai Pál. Utóbbi természetesen a kulcsfigura a Terápiában, s mivel iszonyatos fizikai és pszichikai megterhelés alá esett a forgatás során, nem is hiszem, hogy kevesebb tapasztalattal el lehetett volna játszani a szerepet. Ülni egy fotelban több hónapon keresztül, miközben minimális színészi eszközöket lehet használni – elsőre talán könnyűnek hangzik, de talán Mácsai maga sem gondolta, hogy ez mekkora kihívás lesz. Csak az arccal, mimikával lehetett játszani, ráadásul a pszichológus az első részekben csak passzív résztvevője az eseményeknek, a néző pedig nem tud mást nézni, csak az arcát, nincs semmi a képen, ahova elkalandozhat a tekintetünk.

– A Terápia mellett évek óta készül második nagyjátékfilmje, Az ember, akit nem lőttek le. A nyomozó után felfokozott ön körül a várakozás, hogy mikor és mivel fog előrukkolni, ezért ez a hosszú ívási idő?
– Én nagyon lassan írok, így esetemben nem meglepő az időigényesség. Nem egyszer gondoltam is arra, hogy találnom kellene egy szép könyvet és inkább azt adaptálni. Nálam olyan állapot, hogy a forgatókönyv a végső stádiumban van, gyakorlatilag nincs. Vallom a nézetet, hogy a forgatókönyvírást sosem befejezi az ember, hanem abbahagyja. Éppen ezért túl is lehet írni egy történetet, és ebbe a csapdába már ezzel a forgatókönyvvel is besétáltam. És ahhoz képest, hogy harmadik éve írom, még csak egy hónapja jutottam el először arra a pontra, hogy a forgatókönyv éppen olyan stádiumban volt, amit akár le is lehetne forgatnom. Az ember, akit nem lőttek le nem egyértelműen krimi, a thrillerhez kevesen halnak meg benne. Van a történetben egy olyan szándék, hogy megidézzek benne egy klasszikus hitchcocki helyzetet, ami egy nagy végkifejletre fut ki nagy katarzissal.

– Nemzetközi koprodukcióban, angol nyelven forog a tervek szerint a film. Mikor lehet belőle mozibemutató?
– A Magyar Nemzeti Filmalaphoz a napokban adtam le a forgatókönyvet, s ha mindenki úgy gondolja, hogy megérett a film az elkészítésre, akkor elkezdhetjük a gyártás előkészítését. A Pusztai Ferenc vezette KMH Filmnek ekkor kell összehangolnia a magyar és külföldi forrásokat, s optimális esetben jövőre forgathatnánk, s 2014-ben jöhetne a mozibemutató. De ez már nem csak rajtam múlik.