Fidel Castrótól Al Gore-ig

A héten debütált a hazai mozikban az Aj Vej Vejről szóló dokumentumfilm - a Never Sorry-premier alkalmából áttekintettük az elmúlt évek legjobb dokumentumfilmjeit.

A háború ködében

Nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legszenzációsabb dokumentumfilm készült el 2003-ban, a főszerepben egy, akkor 83 éves öregemberrel. A háború ködében elvileg egy bosszantóan unalmas és lapos doku kellene, hogy legyen, olyan, amelyben egy beszélő fej két órán keresztül mondja a magáét statikus keretek között. Amitől mégis elképesztő az alkotás, az a beszélő személye. Robert McNamara, aki az Egyesült Államok Védelmi titkára volt 1961-től, s John F. Kennedy hívására hagyta ott a Ford Motors elnöki székét. McNamara politikai pályafutásáról írt egy könyvet 1995-ben, s ezen alapul a 11 leckéből álló A háború ködében, ahol hihetetlen éleslátással, szellemileg teljesen frissen emlékezik vissza McNamara a Disznó öbölbeli eseményekre, s más politikai döntéseire. A film rendezőjéről sem szabad megfeledkezni, Errol Morris az egyik legelismertebb amerikai dokumentumfilmes, aki többek között Stephen Hawkinggal is készített filmet, A háború ködébennel pedig megérdemelt Oscar-díjat kapott.

Kellemetlen igazság

Al Gore George W. Bush-sal szembeni veresége után a globális felmelegedés irányába fordult, s készített egy ökodoksit, ami meglepően jól szerepelt a mozikban is, s nem utolsósorban két Oscar-díjat is nyert. Utóbbi is példátlan, mivel a legjobb dokumentumfilm Oscarja mellett a legjobb dal kategóriában is nyert a doku (Melissa Etheridge: I Need To Wake Up), ami aztán végképp a fehér holló kategória. Gore mindenesetre sok fontos információt összegyűjtött a Kellemetlen igazságban a globális felmelegedés kapcsán, még ha a reklámszlogenje, miszerint „messze a legrémisztőbb film, amit valaha láttál” erősen PR-szagú állítás, s fiatal horror-rajongók tömegei tiltakoznának a kijelentés hallatán.

Bennfentesek

Bár idén bemutatásra került egy fikciós alkotás, a Krízispont, amely a legújabbkori gazdasági válság kialakulásának körülményeit igyekezett közérthetően elmondani, szakértők szerint sok volt benne a halandzsa. Nem úgy a Bennfentesekben, amely 2010-ben dokumentumfilmes keretek között vizsgálta meg a 2008-ban kezdődő gazdasági válság kialakulásának körülményeit. Bicskanyitogató és mellbevágó információk hangzanak el a Bennfentesekben, s úgy különösen érdekes a doku, hogy egy jelenleg is tartó folyamat kiindulásáról beszél. A pénzügyi szektor és részvevői, bankok, tőzsdék és alkalmazottaik nem lesznek népszerűbbek ettől a filmtől. Alkotója, Charles Ferguson pedig bezsebelte érte jól megérdemelt Oscar-díját a dokumentumfilmek között.

The Corporation

A Sundance-en közönségdíjas lett ez a dokumentumfilm, amely az amerikai nagyvállalatok létrejöttét, működési mechanizmusukat és lehetséges jövőjüket vizsgálja és modellezi. Természetesen megdöbbentő következtetésekre jut a két és fél órás játékidő alatt a produkció, viszont vitathatatlan igazságokat is elmond, s mindezt közérthetően, ami azért képes alaposan meglepni a nézőt, főleg akik számára nem ismertek a nagyvállalatok politikával való összefonódásai. A globalizáció, hatalomösszpontosulás és manipulációs technikák témakörében mindenképpen ajánlott irodalomként említhető a The Corporation, amely angol címe ellenére a magyar mozikban is megfordult.

Commandante

A folyamatosan a történelemmel párbeszédet folytató, háromszoros Oscar-díjas Oliver Stone-tól igazából nem okozott meglepetést az elhatározás, hogy dokumentumfilmet készítsen. Annál meglepőbb volt témája, Fidel Castro, illetve az az elfogódott rendezés, ahogy Stone lehozta Castrót a Commandantéban. A finoman fogalmazva is meghitt beszélgetésből egy idős bölcs képe rajzolódik ki, s még ha a Nyugat által sugallt, az Ördög tengelyéhez biggyesztett diktátorkép is biztosan manipulatív, itt most egy szintén túlzó módon teljesen ellentétes imázs jelenik meg a kubai diktátorról. Castro mindenesetre lelkesen beszél pályafutásáról, és kétségtelenül megtudunk jelleméről olyan elemeket is, amik eddig rejtve maradtak. De azért a propagandaérzetünk a film egészében nem fog elmúlni.

Kóla, puska, sültkrumpli

Nehéz meghatározni Michael Moore stílusát: mozgóképes pamflet, dokumentumfilmnek álcázott politikai kiáltvány stb. Leginkább azt lehetne mondani, olyan „Moore-os”: egy egzaltált és túlfejlett egó megnyilvánulásai, aki kétségkívül remek érzékkel nyúl olyan témákhoz, melyek az elkötelezett dokufilm-rajongók szűkebb táborán kívül is képes szélesebb tömegeket megszólítani. A film témáját az amerikai mítosz egyik alapköve, a fegyverviselés joga szolgáltatta, pontosabban az az elnagyoltnak ható kérdés, hogy miért lövik egymást előszeretettel halomra az államok lakói. Az apropót egy 1999. április 20-án történt iskolai lövöldözés szolgáltatta. Moore látszólag nem tesz mást, mint hogy makacsul kérdez, de mindezt színesen – ellenfelei szerint teátrálisan –, a játékfilmes eszköztár bevetésével teszi. Filmje kétségkívül szórakoztató, még ha nem is túl mély, és kár lenne tagadni, hogy hatásosabban irányítja rá a figyelmet egy létező problémára – és a mögötte meghúzódó társadalmi sajátosságokra –, mint egy alaposan lábjegyzetelt és mélyenszántó tanulmány.

További filmcsokrokért klikk ide hamar!