A váci füveskertiek kapcsán mostanában leginkább Gérecz Attiláról szokás beszélni. Hősi halála szimbolikus figurává teszi, és ő lett volna az egyik legígéretesebb költője annak a társaságnak, amelyik a váci börtön tenyérnyi kertjében, a soha nem működő szökőkút szomszédságában tartotta összejöveteleit az ötvenes évek első felében, és egész versesköteteket hagyott az utókorra. Közülük a legismertebb szerző a ma is élő Kárpáti Kamil.
Veszteséglista: parkolópályára állított és halott költők
A többiek, akik a kézzel írt váci Füveskert-antológiában szerepeltek, kevés kivétellel veszteséglistára kerültek. A börtönben írt műveikből és műfordításaikból több füzetnyi kézirat maradt meg: Kárpáti Kamil, az 1995-ös Füveskert-kiadás összeállítója szerint tíz, vagy akár több három-négyszáz oldalas börtönfüzet is él az emlékezetben, de ezek közül csak háromkötetnyi műfordítás és kétkötetnyi vers került elő. 1956-ban az eredeti Füveskert-csoport már szétszóródott, az 1956 májusi keltezésű második váci antológia, a Pünkösdi Füveskert ennek a történetnek volt az utórezgése. Az ebben összegyűjtött versek szerzői közül a legtöbben ma is beazonosíthatatlan ködlovagok. De az ős-Füveskert költői is majdnem mind elvesztek a költészet számára: Gérecz Attila csak egy hetet élhetett szabadon, az oroszok elleni harcokban esett el. Szathmáry György 1956 után feladta, nem írt verset egyáltalán, bárzongorista lett. Hámory Jenő és Ghéczy István elhagyták a pályát. Béri Géza, Gérecz Attila egykori cellatársa az utolsó pillanatig részt vett a harcokban, 1956 után szívlapátolással kereste a pénzt, alig publikálhatott, végül 1979-ben öngyilkos lett.
Tóth Bálint a forradalom után acélgyári, majd könyvraktári munkás és utcai könyvárus, de legalább nem hal meg, és ír is. Később könyvtáros, majd 1970-től szabadfoglalkozású író, ma is Budapesten él. Kecskési Tollas Tibor is életben maradt, Münchenben telepedett le, az emigránslapot, a Nemzetőrt szerkesztette, és az ő szervezőmunkája nyomán jelent meg több változatban, több nyelven is külföldön a Füveskert-antológia.
Kárpáti Kamil, bár versei sokáig nem jelenhettek meg itthon, élénk irodalmi életet teremtett maga körül, sok fiatal szerző tartotta mesterének. A rendszerváltás után megalapította a Stádium Kiadót, itt jelent meg 1995-ben itthon is a Füveskert. Kárpáti több kötetet is megjelentetett a füveskertiekkel kapcsolatban. Kiadta egykori fogolytársai műveit, és megalapította a Gérecz Attila-díjat.
„Gyermek én már nem leszek soha”
A füveskertiek közül tulajdonképpen csak ketten tudtak itthon élni, többé-kevésbé dolgozni is, Kárpáti Kamil és Tóth Bálint. A többiek: egy öngyilkos, egy emigráns, egy bárzongorista, egy hősi halott. És még ketten, akik a börtönévek után végleg elhagyták a pályát, ma már senki nem jegyzi őket. Majdnem mind húsz év körül vannak, amikor börtönbe kerülnek valamilyen koholt vád alapján. Nem éppen ideális életutak. Soha nem fog kiderülni, hogy mi történt volna, ha „rendes” pályakezdés jut nekik. Nyilván akkor is lett volna köztük olyan, aki lemorzsolódik, és olyan, akit nem őriz meg az emlékezet. De valamilyen értelemben mindannyian ígéretesek voltak, és nagyon fiatalok, tényleg pályakezdő korban. Csak éppen az ő pályakezdésük a váci börtön falai között zajlott, és szerencsés volt, aki nem járta meg Recsket, mint például Kárpáti Kamil. Pedig valószínűleg ő is csak olyan poétapalánta lehetett a börtön előtt, mint bármelyik kollégája ma, vagy akkor. „Meglett, amitől félt Anyu / Gézukából lett vértanyu\" – ezt firkantotta egy cetlire Béri Géza, amikor 1953-ban, alig húszévesen bevitték a Gyorskocsi utcába. Nem sok idő kellett neki, hogy egészen másképp lássa a dolgokat. Nagyjából úgy, ahogy Kárpáti Kamil látta Recsken: „Gyermek én már nem leszek soha.”
Van helyük az irodalomtörténetben
Az irodalomtörténetnek mindenképpen nagyon érdekes szelete ez a börtönirodalom, amelynek a feldolgozására máig nem vállalkozott senki sem úgy, hogy beillessze a korszak irodalomtörténeti összefüggéseibe. Pedig ezek az alkotók hasonló korúak voltak, és így egy időben indultak (vagy indultak volna) az Újhold folyóirat köré csoportosuló fiatalokkal és Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval, Kányádi Sándorral, Csoóri Sándorral. Igaz, hogy az Újhold sorsa is betiltás lett, és sok alkotó gúzsban táncolt, de a füveskertiekhez képest szabadon (legalább „kint”) alkothattak, és egzisztenciálisan is felszínen maradtak, ha másképp nem, úgy, hogy gyermekirodalomba vagy műfordításba menekültek. A börtönből induló társaik, akármilyen komoly verseket hoztak is ki a rácsok mögül, és bármennyire is segítette ez őket a túlélésben, később, mikor névleg szabadon, mégis légüres térben, számkivetve léteztek a börtön traumájával a hátuk mögött, közülük többen már nem voltak képesek megkapaszkodni. A legjobb példa talán az öngyilkos Béri Géza. Monográfiák a mai napig sem születtek ezekről a költőkről, azokról sem, akik a pályán maradtak. A Kárpáti Kamil-kismonográfián Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke dolgozik, és várható, hogy előbb-utóbb felfog majd valaki Gérecz Attilán is, mostanában sokat forog a neve, több film is készült róla, nemrég jelent meg a Ferenczi György és a Rackajam Gérecz-verslemeze is, a Gérecz Attila-díjnak pedig kerek évfordulója van, huszadik alkalommal adják át ebben az évben.
