– Ha jól tudom, az EMKE – Volt egyszer egy kávéház ötlete régebbre nyúlik vissza.
Garaczi László: Két évvel ezelőtt már dolgoztunk együtt Bercivel, az Ovibradert szintén a Thália Színházban mutattuk be. Már akkor terveztünk egy újabb közös munkát. Kolti Helga ötlete volt, hogy készítsünk egy darabot a cigányzenészekről, a kávéház aranykorának miliőjét felidézve. Aztán Zimányi Zsófia akkori igazgató támogatásával sikeresen pályáztunk a fővárosi önkormányzathoz az EMKE szinopszisával. Az igazgatóváltást követően Bereményi Gézáék is támogatták, hogy legyen ebből előadás. A megújult Thália Színház első saját bemutatójaként láthatja már a közönség ezt a darabot.
Bagó Bertalan: Az Ovibrader sikere összekovácsolt minket, szerettük volna folytatni a közös munkát. Eddig nem született darab, amely ténylegesen a cigányzenészekről szólt volna.
– Miért pont az EMKE lett a fő motívum? Mit szimbolizál nektek az egykori neves mulató?
G. L.: A fővárosban az EMKE híres volt a cigányzenészeiről. Emblematikus kávéház volt, a lényegét a nevében hordozza: Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. A kávéház tulajdonosa csatlakozott ehhez a szervezethez, fölvette a nevet, a bevétel egy részét számukra utalta át, így segítve az erdélyi iskolákat, közgyűjteményeket, könyvtárakat. De a környezet szerepe sem elhanyagolható: ez az az időszak, a századforduló, mikor Budapest kulturális és urbanisztikai értelemben is világvárossá vált.
B. B.: Egy kávéház akkoriban a forrongó kortárs művészet melegágya volt. Utalni akarok egy olyan múltra, amelyben az együtt gondolkodás, a nyitottság természetes volt. Azt hiszem, sokaknak nagyon hiányzik az, amit a kávéházi kultúra képviselt, hogy nemcsak az alkotóművészek, de az utca emberei közösségben gyűlhettek össze, közösen beszélhették meg a világ dolgait, a társadalmat érintő problémákat. Kultúra nélkül nincs értelme a városoknak. A kultúra adja meg mindennek az alapját, ezáltal formálódik az érzelmi világa, a humora, az emberek ez által identifikálják magukat. A második világháború utáni időszak az irányított kultúrájával kártékonyan hatott erre. Akkor is voltak persze közösségi helyszínek, de azt egyfajta szamizdat-kultúraként lehet aposztrofálni, amelyhez csak a meghívottak – vagy a besúgók – csatlakozhattak. Nem lehetett nyíltan, szabadon beszélni, ennek a hatásait még ma is a nyakunkon érezzük.
– Több síkon játszódó történetről van szó.
G. L.: A második világháború idején frontszínházas katonaszökevények játsszák el ezt a darabot. A katonák így próbálják menteni az életüket. A háború perspektívájából látjuk a pezsgő városi életet, a kávéházak világát. Wassermann Móric, az EMKE tulajdonosa prímásversenyt hirdet, mert az előző „cigánykirályt” egy londoni étterem szerződtette. Két fiatal prímás jelentkezik. Több dimenzió épül egymásra: a szerelmi történet és a színház a színházban szerkezet kiegészül egy meseszerű hiedelemvilággal.
– Elég filmszerűen hangzik.
B. B.: Nagyon szeretek így közelíteni egy-egy darabhoz. Szeretem, ha a mozaikokból a végére áll össze a történet. Az EMKE montázsszerűen épül fel, egymásba csúsznak a jelenetek. Nyíltan vállalva mutatom meg azt, hogy egy színész több szerepet is eljátszik. Nem véletlen az sem, hogy melyik színész épp melyik szerepekben jelenik meg a színen. Reinkarnálódnak egymásban, hiszen a jellemek minden korban hasonlók. De mindet összeköti valami ősi, szellemi tudás.
– A próbafolyamat során mennyit változott a darab?
G. L.: Elég szabadelvű író vagyok, általában nem harcolok a mondataimért, a közösségi munka híveként igyekszem minél inspiratívabb szöveget adni a rendezőnek, a színészeknek, amivel ők elkezdhetnek játszani; ha vannak jó ötleteik, azokat beleépítem a meglévő anyagba. Ez most is így volt. A szöveg nálam – a színházi munkák esetében – ajánlat, lehetőség, inspiráció, bázis.
– Ez a Thália Színház saját „társulatának” első bemutatkozása. Kikkel dolgoztatok együtt?
B. B.: A főbb szerepeket Gubás Gabi, Fátyol Kamilla, Kolti Helga, Cserhalmi György, Nagy Péter és Szegezdi Róbert alakítja. A díszleteket és a jelmezeket állandó alkotótársam, Vereckei Rita tervezte, dramaturgként Lőkös Ildikó segítette a munkánkat. A zenéket Horváth Károly írta, illetve ő hangszerelt át egy-két korabeli slágert, a darabban pedig Balogh Kálmán cimbalmos is színpadra lép.
– A szinopszisában olvasható, hogy a darab a magyarok, zsidók, cigányok gondtalan együttélésének időszakáról is szól. Miért tartottátok fontosnak, hogy az EMKE-ben erről is beszéljetek?
G. L.: Egy olyan, talán utolsó pillanatot szerettünk volna felmutatni a magyar történelemből, amikor az együttélés nemcsak problémamentes, de gyümölcsöző is volt. Amikor természetes volt, hogy a tulajdonos zsidó, a zenészek cigányok, a vendégek magyarok voltak. Nyilván ez egy idealizált kép, de talán nem haszontalan ezekről az időkről mesélni. Ebben a darabban nem elemezzük ezeknek a viszonyoknak a huszadik századi tragikus szétesését, nem beszélünk Trianonról, a holokausztról. Egy aranykort és annak alkonyát idézzük meg egy tragikus mese keretében.
B. B.: Nem arról szól ez a darab, hogy akkor milyen jó volt, most meg milyen rossz. Arra összpontosít inkább, hogy lehetne így is. Ha az ember empátiával átél valamit, akkor elgondolkodik a jelenen. Azt szeretnénk, ha a néző ezt is megtapasztalná.
