Elrabolva 2.
A képlet pofonegyszerű: az új Elrabolva-film valójában a klasszikus családi-nyaralós mozik korszerű változata, csak itt nem Chevy Chase ökörködik, mint a Családi vakációban tette, hanem Liam Neeson mutatja meg volt feleségének és szeretett lányának Isztambul egy kevésbé ismert arcát, miközben nem mellesleg hazavágja egy albán falu teljes férfilakosságát, illetve megtanítja csemetéjét az autóvezetés trükkjeire – például arra, hogyan törjünk át fegyveresekkel őrzött kordont. Az Elrabolva első része még viszonylag üdítő akciómozi volt, és nem lehet azt állítani, hogy Neesonnak rosszul állt volna a visszavonult ügynök szerepe, aki lánya elrablóit hidegvérrel küldi át a másvilágra: az albán nőfuttatók nem számoltak azzal a matematikailag csekély eshetőséggel, hogy pont egy szőrös tökű gyilkológép lányát próbálják majd prostitúcióra kényszeríteni. Ami viszont érdekes volt egyszer, másodjára már nem biztos, hogy az. Ha ettől eltekintünk, maguk az akciójelenetek egész szórakoztatóak, az viszont finoman szólva is sematikus megközelítés, hogy minden kelet-európai egy potenciális bűnöző, aki utoljára 1982-ben frissítette a ruhatárát, bár azért haladnak a korral, ezt jelzi, hogy az albán falu lakosai – bár könnyedén cseveghetnének édes anyanyelvükön – inkább lelkesen törik az angolt egymást között is.
Aglaja
Kötelező kűrként említsük meg: végre egy magyar mozi! Még ha koprodukcióban készült is. De az öröm szerencsére ennél teljesebb, mivel Deák Kriszta tisztességes és átgondolt filmet rendezett, ami számos erénnyel büszkélkedhet, akkor is, összességében egyenetlen. Az Aglaja Veteranyi visszaemlékezései alapján készült film egy cirkuszos család érthető módon nem szokványos, mégis tipikusan kelet-európai sorsán keresztül mesél megaláztatásról, túlélésről, karriervágyról és az önzésről. Sabine, a szépséges akrobatanő, miután a kommunista Románia megalázó valóságából Németországba menekül családjával, kénytelen egy új és rendkívül fájdalmas világszámot elsajátítani a túlélés érdekében: ettől kezdve ő lesz az acélhajú nő, akit a saját hajánál fogva függesztenek fel, és ebben a fájdalmas pozícióban szórakoztatja a publikumot. Kislánya, Aglaja szinte őrangyalként próbál vigyázni anyjára, de cserébe elhagyatottság és magány lesz az osztályrésze: először az apja lép le, majd anyja felejti ott a nevelőintézetben, hogy a saját karrierjére koncentrálhasson. Aglaja ennek ellenére kitart a szeretet mellett, bár a végére felismeri: nem élhet másokért és nem menthet meg másokat, ha nem akarják. Szép és érzelmes film, erős színészi alakításokkal, amelyek közül a főszerepet játszó kislány és az akrobatanőt alakító Ónódi Eszter szerepformálása ragyog ki.
A második feleség
Umut Dag az idei Berlinalen vetített és versenyző osztrák mozija. A második feleség egy régóta a közbeszéd tárgyát képező, de manapság kevésbé hangsúlyos kulturális hagyományára hívja fel a figyelmet. Történetének hősnőjét furfangos körülmények között házasítják ki Törökországban, Bécsbe utazva viszont megtudja, hogy nem az eredetileg számára kijelölt férfi a férje, hanem egy nálánál jóval idősebb ember, aki nem utolsósorban már házas is. A fiatal lányt második feleségnek szánták, ami Törökországban elfogadott tradíció, olyannyira, hogy az ifjú nej is feltétel nélkül elfogadja sorsát. Az Európai Unióban azonban más a jog és az elfogadott értékrend, s ezzel a szokásjoggal még az emigráns török család már Nyugaton született csemetéi sincsenek kibékülve. A lány pedig – fiatal férfiakkal ismerkedve – maga sem biztos abban, hogy az akaratán kívül számára kiosztott szereppel és férjjel akarja leélni hátralévő életét. Umut Dag érzékeny drámája különböző kultúrák ütközésének szép példája, amelyben ugyan a motivációk kevésbé kerülnek kibontásra, de már a tény, hogy egy mozi beszél erről az ellentmondásos tradícióról jelentős eredmény.
A korábbi hetek mozibemutatóiért klikk ide hamar!
