Valamikor a fullasztó levegőjű ötvenes évek derekán Misó (Gáspár Sándor), a lezüllött vasúti munkás Kurillának (Szikszai Rémusz), az ávós tisztnek olvas föl egy féltve őrzött könyvből. A lapok egy családi sorsdráma intim részleteit rejtik, a szülők értelmetlen, lélekölő küzdelmét egymással, önmagukkal, erkölcsi vívódásait a társadalom elvárásaival szemben. 1917-ben kezdődött minden. Osztatní András, Ondris (Pál András) végre elnyerte a szépséges Jadviga (Ónodi Eszter) kezét. Az öröm pillanatnyi csupán, sietve érkezik a fájdalmas ébredés. A hálószoba rejtett csendjében Nő és Férfi egymásra maradva nem talál utat egymáshoz. Soha nem is fognak. A tragédia ott érződik minden gesztusban, mozdulatban, pillantásban, lélegzetvételben.
Závada Pál 1997-ben megjelent, naplóformában írt regénye, a Jadviga párnája egyszerre szerelem-, család- és falutörténet. A színpadi változat – amelyet az író saját maga dolgozott át – meghagyva a legfőbb pontokat, mégis inkább a szerelmi vívódásra koncentrál: arra, hogy egy párkapcsolatban ki mennyit képes megtenni a másikért, hogy a perzselő vágy, az állandó izgalom vagy a környezet elvárásainak megfelelő, de biztonságot nyújtó családi élet az előbbre való-e. Ondris és Jadviga egyaránt a gyenge, kiszolgáltatott ember archetípusai. Nem szeretnek, csak menekülnek a másikhoz. Kapkodásuk nem lehet szeretet, legyen akármilyen odaadó, elfogadó, gyöngéd vagy mindent elsöprő. Egymástól várják a megváltást, de egyikük sem képes beismerni önmagának, hogy ez lehetetlen. Mindketten másra vágynak. Jadviga és Ondris önzőek, akik saját lelki gyötrődésükkel vannak elfoglalva, a gyerekeiknek, szüleiknek, barátaiknak okozott fájdalmakról tudomást sem vesznek. Ugyanúgy saját világuk rabjaként léteznek, mint a dél-alföldi szlovák társadalom. Jadviga erkölcstelensége pedig erkölcstelenséget szül.
Hargitai Iván rendező a görög tragédiák katartikus és a brechti drámák töredezett, szikár világát gyúrta egybe. A furcsa, nehezen megközelíthető, mégis vonzó világ megrajzolásában Lökős Ildikó dramaturg, Ladányi Andrea koreográfus és Szokolay Dongó Balázs zeneszerző volt a segítségére.
Az előadásban fajsúlyos szerepet kap a zene, a mozgás. A gesztusok, a görög kórusdalokra emlékeztető narrációk nemcsak aláhúzzák, de megértetik a történéseket. Hogy milyen féltve őrzött titkokat vonszolnak magukkal a családtagok, hogy milyen vágyak, félelemek lapulnak a szívekben, meghasonlások a fejekben. A magyar és a szerb dallamvilágot idéző zenei motívumokat, a szereplők gesztusrendszerét meg kell szoknia a nézőnek ahhoz, hogy közelebb kerülhessen a történéshez. A pajtára emlékeztető díszlet szimbolikus helyszín: tiltott, buja légyottok zajlanak ilyen falak között. Cziegler Balázs nyitott, az első sorokba belógó enteriőrje bármennyire szellős, pillanatok alatt nyomasztóvá válik. Innen nincs hova menekülni.
Ónodi Eszter és Pál András megrendítő szenvedéllyel és fájdalommal játszanak – mélyre merülnek az igazságért. A főszereplőket kivéve mindenki – Pokorny Lia, Takács Kati, Gáspár Sándor, Lukáts Andor, Szikszai Rémusz és Lábodi Ádám – több szerepben tűnik fel. A szélhámos szerető, a meghasonlott gyermek, a keserű anya, a tisztalelkű szolgáló, a kegyetlen katonatiszt, az egyszerű parasztember és szabadságért küzdő fiatal tanító arcait öltik magukra. Egységes világot építenek fel, kidolgozottan, őszintén, fajsúlyosan vannak jelen minden pillanatban.
Sóvárgás, szenvedély, keserűség, megcsalás, hazugság, vad, finom, törékeny, fülledt erotika – Ondris és Jadviga az út végén végül egyaránt elbuknak. Nem lehet patikamérlegre tenni egyikük tragédiáját sem, kettejük sorsa elválaszthatatlanul fonódik egybe. Soha nem voltak igazán egymáséi, mégsem tudtak egymás nélkül létezni.
(Závada Pál: Jadviga párnája. Rendező: Hargitai Iván. Belvárosi Színház)
