A tea – évezredek itala című kiállítás központjában Kína áll. Témáját illusztrálva olyan távoli kincseket is bemutat, mint a tajpeji nemzeti palotamúzeum festményei, párosítva azokkal a régi képekkel, amelyek a párizsi múzeum raktáraiban rejtőztek – mondta Jean-Paul Desroches, a kiállítás biztosa. Az első teremben kortárs alkotás látható, a nonkonformista kínai Aj Vej-vej Egy tonna tea című préselt műve. Ugyanitt vetítik a francia–vietnami Tran Anh Hung A zöld papaya illata című filmjét, amelyben megszólal a teakészítés egyik legismertebb mai kínai szakértője, a tajvani Ceng Jü-huj: ő az egyedüli nő, aki a világon ezt a mesterséget űzi. „Ez jó felütés” a kiállításhoz – kommentálta Ceng asszony szereplését Desroches.
Ahogy a borászati szakértők a bor titkait, úgy méltatja a tajvani hölgy a „a tea szellemét”, az ízek, az illatok (egy teában akár 600 féle illatanyag is lehet) rejtelmeit. Pontos szabályozás határozza meg, miként, milyen rituálé szerint kell szagolni és ízlelni a becses levelet és a belőle készült italt: Ceng egyike azoknak, akik a legmagasabb hatóságok számára ellenőrzik minőségét. A Guimet Múzeum további termeiben a tea elkészítésének földrajzilag és történelmi koroktól függően is változó fő módszerei szerint tagolódik a számos eszközt, kéziratot, kalligráfiát, festményt, könyvritkaságot tartalmazó kiállítás.
A régi Kínában „a tea és a bor mindig harcban állt” – hangoztatta Desroches, és „ezt az irodalom is tükrözte”. „Az ókori Kínára a bor volt a jellemző, a tea a buddhizmussal terjedt el szélesebb körben. Így alakult ki a szembenállás a mámort kedvelő írástudók és a józanság hívei között” – fűzte hozzá.
Megjelennek a teáskannák
A teáról szóló első szakkönyv, Lü jü Csacsing (Chajing, azaz Klasszikus tea) című műve a VIII. században jelent meg. Ettől fogva a téglaformára préselt teatömböket már nem csupán gyógyító erényeikért értékelték nagyra. A belőlük készített italt a buddhista szerzetesek ugyanúgy fogyasztották, mint a konfuciánus írástudók. Ez a „forralt tea” kora: a megőrölt leveleket forralt vízzel, vajjal és fűszerekkel fogyasztották. Ezt követte a „vert tea” időszaka, amely a 960 és 1279 közötti Szung dinasztiára volt jellemző. Az ostorral vert tealevélből olyan emulziót nyertek, amelyet igen nagyra értékeltek a császári udvarban, fogyasztása alakította ki a művészi porcelánkészítés fontos iparágát. A teát buddhista szerzetesek vezették be Japánba, ahol kialakult a híres teaszertartás.
Kína a Ming-dinasztia idején (1368–1644) visszatért az egyszerűbb módszerekhez: a szárított tealeveleket leforrázzák. Ekkor terjed el mindenfelé a fogyasztása és kezdődik exportja is. A teáspalackok helyébe forralók lépnek, és megjelennek a teáskannák.
A január 7-ig megtekinthető kiállítás befejező része arról szól, hogyan hódította meg a világot a tea. Angliának 1848-ban ipari kémkedés révén sikerül megfejtenie a kínai tea titkát – a britek az indiai Dardzsilingben kezdték termeszteni. 1887-től az indiai tea már versenytársa a kínainak. Ma a világ teatermelésének 29 százaléka származik Kínából, 25 százaléka Indiából, 9 százaléka Srí Lankából és 3 százaléka Japánból – mutatott rá a kiállítás biztosa.
A kiállítás látogatói megkóstolhatnak egy eddig ismeretlen teát: a Guimet márkájú, új keveréket maga a párizsi múzeum kísérletezte ki erre az alkalomra.
