Két intézménynek lehet nagyon-nagyon hálás Liverpool randa városa: a Liverpool FC és a Beatles. Más miatt nem igazán érdemes elutazni ebbe az észak-angliai kikötővárosba, ahol még ma is látni a világháborús pusztítás nyomait a gazzal felvert, kietlen belvárosi és kikötői grundokon. Milyen lehetett akkor ötven évvel ezelőtt? Nem csoda, hogy a háború utáni szürke, poros években helyi kölykök egész sora ragadott hangszert, hogy a tengeren túlról, az akkor épp virágkorát élő Amerikából átszűrődő új dallamok segítségével álmodjanak egy világot maguknak.
A 17 éves John Lennon, majd a hozzá csatlakozó 15 éves Paul McCartney és kis barátja, a 14 éves George Harrison is így tettek, amikor The Quarrymen néven a blues, a jazz és a folk stílusokból ötvözött skiffle-t játszó bandát alakítottak 1957-58 folyamán. 1960-tól már Beatles néven játszottak, hosszú szezonokat töltve a hamburgi kikötőnegyed félvilági klubjaiban. 1961 végén már népszerűnek számítottak szülővárosukban, Liverpoolban is, ahol egy novemberi napon a Cavern Club pincekoncertjén megnézte őket Brian Epstein, egy helyi zeneboltos is, aki le volt nyűgözve a kócos, bőrkabátos rockandroll fiúk teljesítményétől. Epstein addig járt rájuk, amíg ’62 januárjában leszerződtek vele, hogy legyen a Beatles menedzsere. Pár hónappal később Epstein meggyőzte George Martint, az EMI egyik producerét, hogy szerződjenek le a fiatal, alig ismert zenekarral. Az eleinte húzódozó Martin végül – mivel „vesztenivalója nem volt” a kiadónak –, leszerződtette a Beatlest. Hát, tényleg nem veszítettek velük. Az első szerződés minden eladott lemez után egy pennyt biztosított a zenekarnak, amit aztán négyfelé osztottak.
Beatles, Cavern Club (1962)
A Beatles így futott neki első felvételei elkészítésének ’62 nyarán és őszén. Az addigra már dalszerző párossá érett, koncertezésben több év tapasztalattal rendelkező Lennon–McCartney páros egyik korai szerzeménye volt a Love Me Do, amikor még az iskolai füzetbe írták a számokat, a sztárlétről álmodozva. A kamasz szintű, szerelemre áhítozó szövegnél kevés egyszerűbb sláger született a poptörténelemben – de lehet, hogy ez volt a siker egyik záloga. A másik pedig az ellenállhatatlanul fülbemászó, szimpla dallam volt, ami azóta is kitörölhetetlen milliók füléből. A Love Me Dot háromszor rögzítették, először még Pete Best dobossal, majd annak kirúgása után az új sráccal, Ringo Starr-ral, végül tettek egy próbát egy sessionzenésszel is (amíg a szomorú és sértett Starr a sarokban üldögélt). A számot elejétől a végéig uralja a szájharmonika: a felvételhez használt kis hangszert John Lennon még első európai útjuk során lopta el egy holland zeneboltból.
Love Me Do!!!
A Love Me Do végül 1962. október 5-én jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol a slágerlista 17. helyéig jutott, és megágyazott a Beatles országos népszerűségének. Két év múlva, az Egyesült Államokban már első helyig jutott a kislemez, s kitört a Beatle-mánia. Azóta is tart.
A liverpooli Cavern Club ma is működik: hűvös, nedves őszi estéken gombafrizurás kölykök játszanak fésületlen bluest és rock and rollt a talán még a Beatles idejéből ottragadt öreg törzsvendégeknek, turistáknak, helyi és külföldi fiataloknak, a Fab Four és más ott fellépő hírességek relikviái között; amíg a klub bejáratánál Lennon életnagyságú szobra támaszkodik hanyagul a falnak. Szelleme ma is él mindenhol, ahol egy kezdő gitáros kölyök két álmodozás között eltalál három akkordot a húrokon.
